A sok szurkoló komment között Ági jelezte, hogy az írásaimról édesapám jutott eszébe. Egy pár másodpercig nem is értettem a kapcsolatot, de egyszer csak rám zuhantak az emlékek a már több mint 10 éve halott apámmal kapcsolatban. Hiszen tőle örököltem a humorom, a látásmódom, a jóhiszeműségem és még rengeteg mindent, aminek a tudata megfékezhetetlenül merül feledésbe.

Egy-egy ilyen "emlékeztető" során elönt a fájdalom, hogy már nem szól bele a telefonba morcos tárgyilagos hangon, nem teszi fel a sokszor idegesítő kérdést, hogy lányom mit is akarsz az élettől, továbbá nem tudok nekifeküdni az elvárásainak és nem tudom megölelni a nagy hasát. Összeszorul a szívem és legszívesebben felkiáltanék, hogy kérem vissza az apámat. Most!

Annyi minden történt azóta, amin már nem volt ott, amit nem együtt éltünk meg, hogy ahogy az élményeinkről beszélgetünk az évek során egyre kevesebbszer hangzik el a neve. Szívem szerint ellenállnék a felejtés folyamatának, de a hétköznapi életfolyam mást eredményez. Leginkább szeretteimben látom viszont: ahogy a bátyám lelkesen beszél valamilyen új meglátásáról, olyan meggyőződéssel, hogy fel sem merül bennem, hogy másképp is lehet; vagy ahogy a bölcsődés fiával felnőttesen érvel, aki mindenáron be akarja vinni a bölcsődébe az új vonatot. A legszívbemarkolóbban Anyucinál látom a hiányát, a magánya visszatükröződésében. A szeretetteljes, azonos értékrenden alapuló házasságuk akkora űrt hagyott maga után, hogy az újrakezdés nagy megpróbáltatásokat követel.

Hogy nálam ez hogyan jelenik meg, azt talán legjobban a családom látja, de az biztos, hogy az új keletű blogger tevékenységem jó kis beszédtéma lenne közöttünk, bőszen kommentezné, még inkább egésszé téve a képet. Hiszem, hogy teszi is és a köztünk lévő örökké fennálló láthatatlan fonalon súg, hogy merre tovább.

Na tessék sikerült fényes nappal sírásba írnom magam. :-) Ági hálás vagyok emlékeztetőért!