Miden utazásom előtt el szoktam képzelni, hogy milyen is lesz az utunk, várhatóan milyen benyomások fognak érni és egyáltalán, hogyan fogom magam érezni. Szerencsére, soha nem azt kapom amit elképzeltem - ami nem azt jelenti, hogy jobbat vagy rosszabbat, hanem egyáltalán, csak egyszerűen mást. És talán ennek a másnak köszönhető, hogy csodás dolog utazni és csodás dolog hazaérkezni. A nappalimból nézve India valami mesebeli országnak tűnt, ahol az emberek a szegénység ellenére boldogak, nem kergetnek irreális vágyakat és sokan örömüket lelik a vallásuk gyakorlásában. Ezekre az elképzelésekre támaszkodva izgatottan szálltunk le Delhibe, ahol megkezdtük kéthetes túránkat egy idegenvezető és több indiai kísérő társaságában.

Európai szemmel valóban mesebeli épületeket láttunk, csodásan színes száriba öltözött nőket, vidám több ezer éves tekintettel rendelkező mezítlábas gyerekeket és nem utolsó sorban ízletes ételeket is fogyasztottunk. Azonban a második naptól kezdett lehullani szemünkről a fátyol. Delhiben nem ködös volt az idő és nem a fáradságtól lett vörös a szemünk a nap végére, hanem a szmogtól. Arra hivatkoztak a helyiek, hogy most talán sok minden összejött: az aratás végeztével felégették sok helyen a szántóföldeket, épp most ért véget egy ünnepük, ahol rengeteg tűzijátékot lőttek fel az égre. De majd minden rendbe jön. Azt hogy még a műholdakról is látható a szmog kiterjedése, az senkiben nem keltett aggodalmat. Így hát továbbhaladtunk utunkon, kiérve a szmog hatása alól kisebb nagyobb falvakon keresztül különböző maharadzsák szebbnél szebb erődítménye felé. Szinte minden nap hozott valami mást. Például senki nem említette nekem, hogy a fehér embereket az indiaiak előszeretettel fényképezik elbüszkélkedve rokonaiknak vele. Gyakorlatilag annyi indiai családi albumban szerepelek, mint amennyi csillag van az égen. Mosolyogva attak kezembe gyerekeket, öleltek át vidáman és készültek a számtalan szelfik. 

Arra többen felkészítettek az utunk előtt, hogy megdöbbentően nagy a szegénység. Azonban nem sejtettem, hogy ez fog a legkevésbé zavarni. Nem azért mert érzéketlenül voltam jelen köztük, hanem azért mert úgy tűnt, hogy őket nem zavarja. A szegénységet tartják természetesnek, tudomásul vették, hogy melyik kasztba születtek és azon belül milyen határaik vannak. Még a mai napig érvényes, hogy ha véletlenül kaszton kívül házasodnának, akkor olyan messzire elköltözik az ifjú pár, hogy szinte soha többé nem látják a családjukat. Európai szemmel ez a merev idejétmúlt kasztrendszer érthetetlennek tűnik, de nem vagyok benne biztos, hogy például a mi eszement jogállamiságunk bármivel is különb lenne.

Az összes turistalátványosságnál a látogatók zöme helyi indiai volt, akik időközönként elzarándokolnak valamelyik kegyhelyükre vagy a hőn szeretett maharadzsájuk palotájához. Királyként tisztelik maharadzsáikat, akik a mai napig kezükben tartják a gazdaságot. Úgy tűnik, fel sem merül bennük, hogy van összefüggés a maharadzsák irgalmatlan méretű vagyona és az ő szegénységük között. Persze nekem sem tűnik fel, hogy itthon minden évben egyre több törvényt hoznak, így minden évben, egyre szűkebb börtönben lakom.

Azt irigykedve figyeltem, hogy az indiaiak zömében csoportosan végzik a dolgukat. Persze értem én, hogy 1,6 milliárdan vannak, de akkor is van valami ősközösségi összefogás érzet köztük. Gyakorlatilag mindenkinek szembetűnőbben meg van a feladata: valaki a mosást intézi, van aki az ételt szállítja és van aki a gyerekeket fuvarozza a riksájával az iskolába. Jól működő hangyabolynak tűnik, ahol járulékos veszteség az emberélet. Számunkra felfoghatatlan, hogy például a túlfűtött vezetési moráljuknak köszönhetően éves szinten hány százezer ember hal meg az utakon, vagy a szent fürdőhelyeiken, ahol ötezer ember hal meg azért mert nem tud úszni és elviszi az ár. Érezhető a levegőben, hogy más a viszonyuk a halálhoz. Én beszűkülve ragaszkodok az egyszerélőmhez, az ő figyelmük pedig valahogy nem ragad meg pusztán a énben. Míg én belül szívbemarkolóan, gyakorlatilag sírás határáig fájok azon hír hallatára, hogy az ultrahangnak köszönhetően vannak megyék, ahol a lányokat elabortálják és a születendő gyermekek hetven százaléka fiú. Ők kizárólag praktikusan járnak el, hiszen, akinek fia van, az nem hal éhen, ha öreg lesz. Arról nem is beszélve, hogy mintha senki nem gondolná végig, hogy ez a sok férfi vajon kit fog elvenni feleségül. Nem kell ahhoz politológusnak lennünk, hogy kitaláljuk mi történik, ha túl sok férfierő van egy országban.

Európai számára az utcai szemétmennyiség igen megrázó. Számukra teljesen rendben van, hogy az ország zöme szemétdombon lakik, hogy a szent teheneik sokszor abban pusztulnak el, hogy nem tudják megemészteni a szemétdombon megevett szemetet. Egyik oldalon meglincselik azt, aki a szent tehenet megköti, a másik oldalon meg hagyják a tehenet szenvedni.

A leg szívbemarkolóbb látványt számomra a folyók jelentették. Sötétbarnák, hordalékosak a szeméttől és valahogy olyan zselésnek tűnnek a kosztol. A gyönyörűséges Taj Mahal mögött húsz méterre a folyó olyan büdös, hogy sikítani volt kedvem. Évek óta halljuk, hogy drámaian szennyezzük a földünket, de én még idén is fürödtem a Dunában és valahogy európai vakságomban gyakorlatilag sokkot kaptam, hogy Indiában már tönkretették a földet.

Utunk vége felé már azt éreztem, hogy olyan mennyiségű bírálat van bennem az indiaiak irányába, hogy perforálódtam egy buborékba. Ahol irgalmatlan mennyiségű düh gyülemlik, annak tehetetlen érzete, hogy nem tudok semmit tenni, nem rázhatom meg minden egyes indiait, hogy ne ölje meg a földet, hogy nem ölje a folyókat és hogy ne ölje meg a magzatokat. 

Buborékomban mellém keveredett egy helyes hölgy megkérdezve, hogy készíthet e velem egy képet, amire persze mosolyogva igent mondtam, átkaroltuk egymást és belenéztem a kezével messze eltartott telefonjába. Miközben a telefon fókuszát néztem döbbentem rá, hogy a hölgynek hat újja van. Ez volt az a pont, amikor azt éreztem, hogy valamelyikünk a Marsról érkezett és tiszta szívből mondom, hogy nem tudom megmondani, hogy melyikünk volt az. 

Szóval ezen az utazáson is teljesen más élmények értek, mint ahogy elterveztem. Az hogy hova vezet az életemben, hogy tudattalanul elkezdem fájni a földért, az elhalt magzatokért azt nem tudom, csak hinni tudom, hogy egy magasabb perspektívából mindennek oka van.