Több héten keresztül küszködtem gyakran fojtogató köhögéssel. Természetesen mindent kipróbáltam a finom kanalas gyógyszertől, a fenyőrügy szirupon át, a mellkasom bezsírozásáig. Még sószobában is üldögéltem és felhívtam az összes spiri barátomat, hogy dolgozzanak rajtam, mert én közel állok a feladáshoz.

Mindvégig éreztem, hogy a hozzáállásom nem az igazi, de nem igen tudtam megfogalmazni, hogy mi is a baj velem. Miért is nem tudom alázattal kísérni, támogatni a testem a gyógyulását? Úgy tekintek a testemre, hogy annak nem igazán jár a betegségben a plusz figyelem. Sokszor felháborodva gondoltam a tüdőmre. Hogy érti ezt, hogy zavar és nem engem szolgál?  És egyáltalán most azonnal legyek jól!

Valami elromlott a testemmel való viszonyomban. Mondjuk az is lehet, hogy soha nem is volt rendben, csak hát, amíg fiatal az ember, vagy amíg nincs baj - ahogy szokták mondani, nem tűnt fel.

Gyerekkoromból arra emlékszem, hogy Anyám mindent elkövetett, hogy ne legyen beteg és ha betegek is lettünk, azon gyorsan túl kellett lenni. Mint utólag megtudtam, annyit látta a saját anyját – az általam már sajnos nem ismert nagymamámat betegnek, hogy még gyerekkorában megfogadta: ő már pedig nem lesz soha beteg. Talán ennek a fogadalomnak volt köszönhető, hogy amikor eltörte a bokáját és az orvos felsorolta a lehetséges gyógymódokat, csak annyit tudott mondani, hogy az ő bokája nincs eltörve. Mára ez a fogadalom odáig fejlődött, hogy „csak az orvosok kezébe ne kerüljön az ember” szlogennel próbálja a kisebb betegségeit átvészelni. Szóval nálunk a család egyik fele gyógyszerellenes, a másik fele pedig kisebb gyógyszeressel közlekedik a városban.

Továbbá az sem segít, hogy a spirituális utamon valahogy, valahonnan azt az eszmét sikerült elsajátítanom, hogy a betegség nem jó. Aki lebetegszik az gyenge, az valamiben kudarcot vallott. Ez meglehetősen szigorúnak és elmarasztalónak hat. Tegyük fel, hogy a fenti állítás igaz. Akkor is hol van az a részem, aki a „gyenge és kudarcot vallott” részemet nem fogadja el, sőt még bünteti is?

A több héten át tartó végig köhögött éjszakák után annyira elkeseredtem, hogy több év után elzarándokoltam egy tüdőgyógyászhoz. Ott tartottam, hogy ha kell, lenyelem a komplett gyógyszergyárat, bármilyen következményekkel is jár.

Kedves doktor úr fogadott, aki rögtön látta, hogy egy kicsit tájidegennek érzem magam a rendelőben. Tüzetesen megvizsgált, feltett megközelítően száz kérdést és felírta a nagy mumust: az antibiotikumot. Jesszusom mi lesz az elveimmel kiálltással, azonnal betértem egy patikába és gyorsan megvettem a gyógyszert, még mielőtt meggondolom magam. Hazarohantam bekaptam és tíz perc múlva émelyegni és szédülni kezdtem. Rögtön tudtam, hogy hiszti, így magamra parancsolva abbahagytam. Uram Isten, hogy sikerült idáig eljutnom? Elfelejtettem hogyan kell meggyógyítani a testem és hisztérikusan reagálok azokra, akik azt állítják, hogy meg tudnak gyógyítani. Sakk matt.

Pár nappal az orvosi látogatás után olvastam el a zárójelentésem, melyben az alábbi leírást olvastam: „Közepesen fejlett, táplált, jó általános állapotú beteg.” Elsőre persze felháborodva vettem tudomásul, hogy egy orvos közepesen fejlettnek titulált, de ha őszinte akarok lenni magamhoz, még talán udvariasan is fogalmazott. Mondjuk azért különösen hálás vagyok, hogy csak annyit írt, hogy „táplált”.

A sors iróniája, hogy pont akkor kezdtem el szedni az antibiotikumot, amikor éppen egy csoportterápián lehetőségem volt egy gyógyító keze alá kerülni, illetve egy csoport helyes ember megtartó erejében gyógyulnom. Így fogalmam sincs, hogy melyik segített, de a köhögésem elmúlt, amiért nagyon hálás vagyok. Talán jó, hogy végre megadtam magam a segítő kezeknek, de egy kicsit gyanús, hogy még mindig „közepesen fejlett” maradtam.