Most már több mint egy éve praktikális okból kifolyólag nincs tévém. Azon kaptam magam, hogy nem nézem, hát akkor meg minek fizessem. Kizárólag csak a filmek érdekelnek, azzal meg tele van a világháló.

Ha előre megkérdezik, hogy a tévétlenségnek milyen következményei lesznek, akkor egy nagyot nevettem volna és sebtében rávágtam volna, hogy semmi. Mi bajom lehet attól, hogy nem halad át rajtam számtalan reklám, furcsábbnál furcsább valóságshowk vagy az érzéketlenné formáló katasztrófahiradók. Ma már amúgy is minden elérhető a világhálón, ha esetleg hiányoznának.

Ahogy teltek múltak a hónapok az első "elvonási" tünetek a szokatlan álmaim voltak. Véget értek a több kis bevillanás szerű álmok, elkezdtem hosszú történetekben álmodni. Esküszöm néha nem lepődnék, meg ha a végén ébredéskor lefutna a szereposztás is, vagy zene kísérné a lassított jeleneteket. A sok filmnézésnek az lett a következménye, hogy filmszerűen álmodok. Jó ideig elcsámcsoghatna rajtam egy álomszakértő, mire felírná a tévét vénykötelesen. :-)

A másik tünet az lett, hogy nem tudtam, hogy az emberek a napi híreket, eseményeket illetően miről beszélnek. A környezetem lett a külön bejáratú híradóm. Ami persze nem azt jelentette, hogy a katasztrófahíradó jellege megszűnt volna, de lényegesen ritkábban hallottam híreket. Majd úgy egy évre rá leszoktam a hírekről, még a kocsiban is továbbléptettem a rádiót. Kezdtem azt érezni, hogy minden ami történik, az valahol egy távoli országban zajlik, ami engem nem érint. Pont mint a disszidensek, akik néha néha hallanak a hazájukról.

A sors iróniája, hogy mindeközben a szülőhazám nagyon rossz bőrben van. És ezzel a szeparációval úgy érzem, hogy ha nem tudom a napi eseményeket, akkor talán nincs is olyan nagy baj. Hát ha csak szalmaláng. Persze látom az emberek arcán, hogy ez nem hogy nem csak szalmaláng, hanem olyan mély rovást vés a sorsunkba, hogy már sokunknak nem is lesz ideje meggyógyulni. Mostanra már kettősség van bennem: egyrészt vérzik a szívem, hogy az ország, a nemzet ennyire nehézben van, másrészt egy belémnevelt hazaszeretet hőbörög. Kérdően fel fel bukkan, hogy Réka ne hagyd el azt, ami a tied, ami olyan sokáig a bölcsődül szegődött. Gondoskodj róla, szeresd, tegyél érte.

Sajnos ezen a ponton nem igazán tudom mi tévő legyek. Tehetetlenségemet fokozza az apróságok születése a családban. Vajon hova születtek? Milyen életük lesz Magyarországon? Vagy mire felnőnek automatikusan elköltöznek egy másik országba? Én leszek majd a "keltető" országban maradt nagynéni érthetetlen gyökerekkel?

Titkon azt remélem, hogy ez egy evolúciós folyamat természetes stációja, amikor egy szakasz összeomlik, hogy teret engedjen az újnak. Egyszer azt olvastam valahol, hogy a dinoszaurusz kihalásának az oka, hogy akkorára nőtt, hogy nem vette észre amikor egy másik ragadozó lerágta valamelyik testrészét. Érzéketlenné vált. Lehet, hogy mi is elértük ezt a pontot, már nem vesszük észre, hogy valaki éppen csámcsog a lelkünk egy cupákos darabján? Lehet, hogy éppen most halunk ki, csak nem vesszük észre? Ez aztán a doppingoló gondolat, különösen így a tél derekán.

Viszont, ha máshonnan nézzük, akkor tanúi lehetünk talán egy új korszaknak. Mindjárt jobban hangzik. Hajrá emberiség, hajrá hazám, hajrá nemzetségem!