Minekután véget értek az ünnepi játékok, diadalittasan élveztem Gazdám támogatását. Végre ismét én lettem az elsődleges Cél. Ugyan éreztem, hogy még nem vagyok elég erős az egyeduralomhoz és hát tanulva a múltbeli váratlan és érthetetlennek tűnő bukásomból, tudtam, hogy valamilyen tervet kell kidolgozzak.

Nyomozásba kezdtem, hogy vajon kik lehetnek az ellenségeim. Egy nagy makacsul erős céllal állok szemben, vagy esetleg Gazdám szétaprózza magát sok kis apró céllal, vagy ami talán a legrosszabb, hogy Gazdámnak nincsenek is céljai. Az utóbbit azonnal elvetettem, ahogy bevillant a képe a meglehetősen zsúfolt elfelejtett célok börtönének. Vannak itt célok kérem szépen, csak lehet, hogy Gazdám már nem is emlékszik rá, hogy melyiket üzemelteti.

Miközben kutatással töltöttem az időm nagy részét, egyszer csak látom, hogy Gazdám a menzán a tálcájára rak egy palacsintát. Háló! Mi történik? Azonnal rakd vissza! Gondolj a csinos kis szoknyára! Artikulátlan hangon üvöltöztem, mikor egyszer csak egy mély, rezzenéstelen hang szólalt meg a háttérben.

Haaaagyd abbbbbba a kiabáááááálást!

Hát ez meg ki a fene volt? Próbáltam körbenézni, hátha látok valakit, de semmi. Hát te meg ki vagy? kiáltottam egy kicsit remegő lábakkal.

ÉÉÉÉn vaaaagyok a szokáááááás raaaaabja.

Micsoda? Minek a rabja? Ki a rab itt egyáltalán? Te egy cél vagy? - kérdeztem egyre bizonytalanabb hangon.

Neeeeem. ÉÉÉn a Gazdáááámmal éleeek, amióóóóóta csaaak az eszééét tuuuudja.

Ez valami beépített cucc lehet? Próbáltam rendszerezni a gondolataimat, de éreztem, hogy kezd elönteni a sárga irigység. Ennek a nagy meláknak még meg sem kellett küzdeni a születéséért, a fenntartásáért, ez csak úgy van alanyi jogon? Ez csak valami vicc lehet.

Hát ilyen ellenségre nem számítottam, de tudtam, hogy nem adhatom fel. Gyorsan felkerestem azon céltársaimat, melyek már régóta Gazdámat szolgálják, hogy meséljenek nekem a Szokás Rabjáról. Nem túl szép dolgokkal kecsegtettek, elmondták, hogy annyira erős, hogy több mint három hét mindennapos munka kell ahhoz, hogy sikerüljön megtörni. Nekem ezzel szemben elég volt egy palacsinta és már semmissé is váltam. Azt mondták, hogy olyan mint a Titanic hajó. Hiába állították le a motorokat a közelgő jéghegyet látván és kormányoztak más irányba. A hajó a tehetetlenségénél fogva már nem tudta elkerülni a szerencsétlenséget. Ajajajaj, hát itt gondok lesznek. Csak van valami gyenge pontja!

Vad gondolkodásba kezdtem, de csupa olyan dolog jutott eszembe, ami szegény Gazdámnak igen nagy fájdalmat okozna. Például mondjuk, szájzárat kapna három hétre és nem tudna palacsintát sem enni.

Gerillaháborúmat másképp kell vívnom. Elkezdtem skandálni, sugározni Gazdámból, hogy dicsérjék meg, milyen klassz kis blogot írt a múltkor. Hát be is jött, sorba jöttek a barátok, a családtagok, hogy milyen jó kis bejegyzést írt, talán ez volt az eddigi legjobb írása és milyen fantasztikus, hogy ismét elkezd fogyókúrázni. Bingo! Szorul a hurok! Belépett a jó öreg barátunk, a Mr. Szégyen. Jó kis hátszél lesz ez nekem. Hiszen, ha mindenki tudja, hogy drága Gazdám fogyózni kezd, akkor nem lehet, csak úgy fű alatt abbahagyni. Nem tud másként lépni, élni, mint fogyni :-).

Na, ki az erősebb, a Szokás Rabja vagy a Szégyen? Micsoda gyönyörű ütközet! Megy a csihi puhi. A nagy böszme óriás és az alamuszi csatája. Csak hátra kell dőlnöm a páholyba és kivárni az én időm.

És igen, és igen, és igen. Gazdám a táncon beleadott apait-anyait és vacsorára jóval kevesebbet evett. Na, ki a jani?