Összepakolva közel húsz év papírjait és emlékeit – leköszöntünk bátyámmal, abból az irodaházból, amit még ötven évvel ezelőtt Apuci tervezett. Persze a kezdeti pánik, hogy hogy lehet ilyen sok évet összepakolni és egyáltalán mit kell csinálni magammal, ha nem járok be a megszokott irodámba, jócskán kitartott különböző formákban. A harsány önsajnálattól, a nem törődőmön keresztül, a jaj de jó szabad vagyokig, minden szerepelt a repertoárban, akár percenként is váltakozva. Bármiben is voltam, bárkivel is találkoztam, minden mondat végén ott volt, akár kimondatlanul is, hogy na jó, jó, de mi lesz velem, ha nagy leszek.

Valahogy a kanapén ülve nem igazán látszott a jövőm. Gépiesen jelentkeztem meghirdetett állásajánlatokra, ahol már a munkaköri leírás olvasása közben is elkalandoztam és csak annyit tudtam kezdeni az ellenállásommal, hogy elmormoltam egy imát: Add Uram, hogy megtaláljam a helyem! Ez legalább egy pár percre megnyugtatott, mert egészen elkeserítő, hogy nem elég, hogy polihisztorokat keresnek, harmincéves tapasztalattal és kezdő fizetéssel, de sajnos már 43 évesen nem tartozom a preferált életkorba. Igen, ez most már hivatalos: kiöregedtem. Írhatnék egy kézikönyvet, azzal a címmel, hogy hogyan öregedjél ki észrevétlenül. Valószínűleg az örök szurkolómon, azaz az anyámon kívül senki nem olvasná el. Hurrá, már megint eszembe jutott valami, amivel nem érdemes foglalkoznom.

Teltek a hetek, múltak a bátorító beszélgetések és még mindig semmi. Önmagam bátorítására gondoltam, hogy itt az ideje, hogy meditáljak. Hátha kitisztul a kép és eltudok csípni egy fonalat a jövőbe, akár egy egérfarknyit is, amibe kapaszkodni lehet. Egész jól ment a reggeli meditáció, míg nem kitaláltam – hogy annak érdekében, hogy még „hasznosabb” legyen a meditációm, néhány gondolatot, ami egy tisztább állapot felé vezetett, elküldöm a barátaimnak hangfájlban. Éreztem én, hogy egy kicsit félreértelmeztem a meditációt, de maga a tudat, hogy közel húsz ember reggelente segítségül nyúlhatott a meditációs mondataimhoz, örömmel töltött el. Talán még várat magára, amikor képes leszek szándék nélkül meditálni, csak úgy, hogy legyek.

Jó most már ezt is tisztáztuk, hogy szeretek segíteni másoknak, főleg a barátaimnak, de úgy tűnik ebből egyelőre nem tudok megélni. Bár milyen vicces lenne egy Réka féle meditációs applikáció. Minden napra egy mese helyett, a minden napra egy rövid hitrendszer megerősítő meditáció Rékával. Kasszasiker. Már látom, ahogy felhív az Iphone fejlesztőcsapata, hogy szeretnék a kizárólagosságot. Ismét sikerült olyanon gondolkodnom, amivel nem fogok foglalkozni.

Kezdett gyanússá válni, hogy nem adatik meg számomra, hogy a jövőbe kapaszkodva biztonságban érezzem magam a jelenben. Mondjuk az is igaz, hogy ha valaki azt mondja nekem, hogy ne aggódj márciustól van állásod, akkor még kényelmesebben hátradőlök a kanapémon. Miért van az, hogy csak szorult helyzetben mozdulok? Perszer inkább úgy kellene fogalmaznom, hogy miért kell megvárnom, amíg a környezetem beszorít? Bár az a gondolat is átfut a fejemen, hogy a környezetem irányít engem, vagy én irányítom a környezetemet? A rengeteg megválaszolatlan kérdés közben megszólalt a telefonom, egy kedves ismerős állást kínált. A csodás hír hallatára úgy döntöttem, hogy talán majd később fejtem meg az univerzum működését.