Már 7 nap karantén elég volt ahhoz, hogy a magányom óriásira nőjön. Hiába néztem meg több mint 20 filmet, játszottam számtalan szókeresőt és beszélgettem órákig telefonon a barátaimmal. Valahogy mindenhol magammal találkoztam, semmi nem tudta elterelni a figyelmemet arról, hogy vagyok.

Tiszta szívből tudtam irigyelni azokat, akik a gyerekeikkel vagy a már korábban is nehezen elviselhető párjukkal bajlódtak. Mennyivel könnyebb veszekedni vagy reakcióba ugorni, mint megkérdezni magamtól, hogy te ki vagy és egyáltalán hova tartasz. Tehetetlen dühöt éreztem, járkáltam mint egy oroszlán a ketrecében, de semmi válasz, egy csillag sincs a horizonton.

Spirituális érdeklődésemből fakadóan végighallgattam jó néhány megvilágosult vezető meglátását a kialakult helyzetről. Mind egyöntetűen azt skandálta, hogy maradj a középpontodban. Na de egyáltalán mi az hogy a középpontomban? Miért most a szélemen élek? Vagy magamon kívül vagyok? Számtalan kérdés öntötte el a tudatomat, melyből rögtön tudtam, hogy valamit nem jól értelmezek.

Gondoltam tovább szedálom magam egy újabb filmsorozattal. Azonban amikor már a testem minden porcikája tompán jelzett, akkor jöttem rá, hogy nem tudom megállapítani, hogy hol érek véget és honnan kezdődik a kanapé. Lelki szemeim előtt megjelent a kép, ahogyan a rokonaim júniusban lefejtenek a kanapéról. Ennél szánalmasabbat el sem tudok képzelni. Most azonnal hagyjuk abba ezt a karanténosdit!

Utolsó erőmet összeszedve rávettem magam, hogy táncoljak egy órát. Gondoltam az talán majd kirángat a papucsállatka szindrómából. Elindítottam a lementett táncórák egyikét, próbáltam robotszerűen követni a koreográfiát. Nem túlzok, ha úgy fogalmazok, hogy ötpercenként fel akartam adni. Már a feladás gondolatát is untam. Szinte veszekedni kezdtem magammal. Ha te így, akkor én úgy felkiáltással beraktam egy nagyon ritmikus törzsi szertartás zenét. Szerencsére a sejtem tudta mit kell tenni, hogy hogyan kell mozdulni, hogyan kell akarni az életet. Pár perc múlva azon kaptam magam, hogy föl alá rohangálok a lakásban és artikulálatlan hangon hangot adok a tehetetlenségemnek. Minden pillanatát élveztem.  

A szembe szomszéd valószínűleg még azóta sem érti, mi lett ezzel az amúgy normálisnak tűnő nővel. De legalább valaki a városban egy dühöngő oroszlánnak látott egy órára és azt lehetett hinni, hogy ha egyszer ez onnan kiszabadul .........

Reggelente a szomszédasszonyommal gyalogolni járunk. Mielőtt felkelne a város és nyüzsögve belevágnánk a napi teendőkbe egy órán keresztül gyalogolunk. Összeszokott hangulatban közben átbeszéljük a napi híreket, illetve különböző történeteket mesélünk egymást szórakoztatva.

Az igazat megvallva, ha nem lennénk egymásnak, én már biztos, hogy feladtam volna. Maga az a tudat, hogy 6:40-re felöltözve kint kell legyek a lépcsőházba, segít a lusta és magyarázkodó énemnek.

Egyetlen egy szabály van, ha esik nem megyünk. Persze el nem tudom mondani, hogy hányszor kaptam magam azon a bárgyú reménykedésen, hogy hátha esni fog.

Pedig olyan jó utána, az egész napnak ad egy lendületet és mégis folyamatosan alkudozom magammal. Hát ez vagyok én.

Ahogy beköszöntött a fagyos időjárás kezdett izgalmassá válni a gyaloglás. Csúszik az avar, előre láthatatlan jeges foltok lepik el a járdát. Persze nem adjuk fel, egymást támogatva kitartunk mint a régi Delta ismeretterjesztő műsör bevezető szignálja.

Így történt, hogy az egyik reggel a gyaloglásunk során útba ejtettük a pékséget, ahol többek között vettem egy pohár tejfölt is. Majd kezemben egy zacskóval tovább haladtunk, amikor egyszer csak megcsúsztam, elvesztettem az egyensúlyomat - szinte érthetetlen okból kifolyólag a zacskót el nem engedve felrántottam a levegőbe, majd hirtelen visszarántottam és földhöz verve ráestem a tejfölre. Igen, kifröccsent, a vásárolt kenyérből meg lapos lepényt készítettem. De nem bántam, mert örömmel tapasztaltam, hogy nem fáj semmim, megúsztam. Ugyan meglehetősen sáros lettem és többen szánakozva néztek rám, szépen felkászálódtam és tovább gyalogoltam. A nap végére már el is felejtettem az esést.

Másnap reggel azonban az ébredésem első pillanatától kezdve szinte minden porcikámat éreztem, leltárba tudtam volna venni az össze csontomat. Mi történt?  Miért késik a fájdalom egy napot?

Arról már hallottam, hogy a balesetek során a sérültek szinte tagadják sérüléseiket - mondván semmijük se fáj. De még is mit gondol a tudatom, amikor egy napig álltat? Mit játszadozik velem? Azt mondják, hogy az adrenalin elönti a testet. Oké értem, ez a kémiai folyamat. Miért jobb később elfájni a traumát? Mondjuk abban van valami ösztönös, hogy a trauma során előbb el tudjak menekülni a helyszínről és majd csak utána összerogyni a fájdalomtól.

Bár szerintem igen jól mutattam volna reggel az utcán: Miss csupa sár, Miss csupa tejfől.

ui: egy kicsit azért elkezdtem félni, hogy vajon holnap reggel melyik észre nem vett traumám fog rám szakadni.  

Már hónapok óta toltam magam előtt az elkerülhetetlennek tűnő lakásfestést. Ha csak egy pillanatra is belegondoltam, hogy össze kell pakoljam a számtalan kutyűmet, teljesen elment a kedvem az egésztől és azonnal beszerveztem egy jóval fontosabb és élvezetesebb elfoglaltságot.

Talán ennek is köszönhetően rendkívül sokat voltam távol az otthonomtól a nyáron, így egy részem határozottan megkívánta, hogy meditatív jelleggel festegessek. Csendben, csak én és az ecset.

Így kihasználva a elszántság lendületét gyorsan beszereztem az eszközöket és demonstratív jelleggel felhalmoztam a szoba közepén. Csak nem fogom kerülgetni hónapokig felkiáltással. A festésre szánt dátum előtt egy nappal azért néhány barátomnak elküldtem egy segélykiálltós üzenetet, hogy ha esetleg rendkívüli módon unatkozna a négynapos ünnep alatt, akkor szeretettel látom festegetni, cserébe néhány szép szóért.

Ahogy a különböző taktikai terveket szőttem a fejemben, hogy melyik bútort hogyan és milyen sorrendben kellene megmozgatni, voltak pillanatok, amikor értetlenül álltam a lakásom közepén. Ki hordta ide ezt a sok tárgyat és mikor? Már voltak olyan részei a lakásnak, melyek teljes mértékben kimerítették a Bermuda háromszög fogalmát. Nyilván az a vádaskodó gondolat, hogy éjjel manók tárgyakat rejtenek el a nappalimban nem túl valóságszerű, így kénytelen voltam a hajamnál fogva elindítani a folyamatot.

Rendszerező típus révén elkezdtem csoportosítani a tárgyaimat.

1. csoport: nem ismerem fel a funkcionalitását és dísztárgynak sem alkalmas.
2. csoport: nem nyúltam hozzá évek óta. - na ez egy nehéz csoport, mert vannak köztük akár értékes, eladható tárgyak is. Itt kellett alkalmaznom az elengedés művészetét, amiről persze csak a könyvekben olvastam.
3. csoport: határozottan tudom, hogy kinek fogom odaajándékozni, vagy elsózni, mondván neki biztos jó lesz, kezdjen vele valamit ő.
4. csoport: azonnali hatállyal le kell vinni a kukába, nehogy meggondoljam magam.

Hosszú órák teltek el a szortírozással, melynek eredménye képen egyre nagyobb káosz uralkodott a lakásban. Magamban mantráztam a "nem szabad feladni mondatot" hiszen ekkora kuplerájban nem jó élni. Ahogy fáradtam már olyan dolgot is beraktam a kidobandó csoportba, mely igen közel áll a szívemhez. Ezen a ponton abba kellett hagynom a munkát aznapra.

Persze másnap átnézve a csoportokat jó néhány tárgy csoportot cserélt vagy visszakerült a polcra. Talán majd legközelebb.

Nem volt elkerülhető, hogy az összes könyvemet kezembe vegyem és döntést hozzak a sorsáról, majd a teraszon jól kiporoljam. Az egyik ilyen évek óta ki nem nyitott könyvben találtam egy plakát méretű iskolai bizonyítványt. Pinezich Rezső 1905-ben befejezte az első osztályt. Paffffff. Ki a fene az a Pinezich Rezső, miért kapott első osztályban elégségest magyarból és egyáltalán miért őrzöm a bizonyítványát. Ismét felmerült bennem az a gondolat, hogy a manós elméletem lehet, hogy valóságos.

Szerencsére sorban érkeztek a barátok újabb lendületet adva a folyamatnak. Azonban nem csak a segítséget élveztem. Élveztem, hogy együtt vagyunk, közösen alkotunk és mindeközben olyan történetek,  gondolatok láttak napvilágot két ecsetvonás között, melyek nem tudtak volna egy kávézóban megszületni.

Hálás vagyok nekik. Köszönöm!

Ui.: üzenem a manóknak, hogy innentől kezdve szorítkozzanak kizárólag az aranytömbökre.  

Apám halálát követően meglepődve fogadtuk a hírt, hogy Anyám akar egy kutyát. Elsőre nem is vettük komolyan, de amikor a gyász átlengte a mindennapjainkat, szinte minden menekülő útvonalnak tűnt. Mindannyian arra gondoltunk kimondatlanul, hogy Apám helyére, most bekerül egy kis szőrös lény. Teljesen abszurd volt, azonban mire észbe kaptunk - Anyucihoz méltó módon, már az ölében tartott egy kis fehér cukiságot, akit Lili névre keresztelt.

Persze azonnal imádtuk, hetek kérdése volt csak és észrevétlenül beszivárgott a sejtjeink közé. Tudtuk, hogy hozzánk tartozik. Szerettük.

Minden túlzás nélkül, olyan volt, mint ha új testvérünk született volna. Gondoskodtunk róla, klassz helyekre vittük játszani és kedvére valót főztünk.

Sok emléket tett színesebbé. Például, amikor egy Tisza menti kiránduláson egy több napja oszlásnak eredt, aszpikos halba belefetrengett. Olyan boldog volt, hogy ősi vadászösztönét kiélve, ellephette kutyaszagát, hogy gyakorlatilag többszöri fürdetést követően is hetekig halszaga volt. Nem igazán értette, miért akarjuk őt kimosdatni.

Vagy amikor a parasztházunkba beköltözött a pele és Lilivel együtt vadászatra indultunk. Hihetetlen ösztönös vadászként kapta el a pelét és vetett véget a garázdálkodásnak. Annyira félelmetes volt, ahogy átváltozott vadásszá, mintha valami megszállta volna. Napokig azon gondolkodtunk, hogy lehet, hogy nyitott szemmel kellene aludnunk, nehogy álmunkban baj érjen.

Egyszer Anyuci aggódva hívott, hogy beszerelnek egy kutyabejárót a teraszajtóra és Lili vajon tudja e majd használni. Gyorsan végiggondolva a nem létező kutyaidomítási tapasztalatomat, csak annyit tudtam mondani a telefonban, hogy biztos, ami biztos vegyél egy hosszú vékony kolbászt. A kolbászt átvezettük a kutyabejáró lengőajtaján és körülbelül 5 másodpercbe telt az idomítási folyamat. Ugyan egy pár napig csodálkozott, hogy nincs mindig kolbász az ajtó mögött, de vidáman használatba vette.

Ahogy teltek az évek, igazi hű társa és szolgálója lett Anyucinak. Szerencsére gyakran volt nálam megőrzésen, de ha igazán őszinte akarok lenni, ha nem volt jelen Anyuci, akkor egy kicsit mindig szomorú volt, őt szerette igazán őrizni, szolgálni. Persze jutalomfalattal eltéríthető volt másodpercekre. A húslevest annyira szerette és olyan gyorsan lefetyelte, hogy a szakálla napokig húsleves illatú volt.

Úgy fél éve már sejtettük, hogy nem lesz velünk örökké. De a nyomasztó bizonytalanság érzését próbáltuk elhessegetni. A sorszövet szépsége, hogy Anyuci ezzel párhuzamosan párra lelt. Igazi last minute szerelembe esett, mint a mesében. Lili átadta a stafétát és az örök vadászmezőkre költözött.

Utálom, amikor egy csodás érzésekkel telített álom felolvad ébredéskor. Ilyenkor próbálom a tudatommal rabul ejteni a melengető érzést, majd, ha már az sem megy, szaladok a képkockák után,  de visszafordíthatatlanul beszivárog a jelenlét. Eltűnik könyörtelenül az álom és titkon remélem, hogy este elalvás után pont ott folytatom, ahol abbahagytam. Ami akár igaz is lehet, de sajnos arra már nem emlékszem.

Miféle táncot jár a tudatom? Azért álmodok csuda szépet, történetesen egy perzsa férfi odaadó tekintetét, mert erre vágyok, vagy egy másik világban - ahol éjjelente szoktam járni, egy perzsa férfinak én vagyok a legfontosabb?

Szétszed ez a kettősség, mintha két Réka lenne, két külön bejáratú világgal. Tessék mondani, nem lehetne a jobbik életemet választani állandóra?

A kutatások szerint minden éjszaka 2 órát álmodunk, ami egy gyors számolással kideríthető, hogy az egész életemben így 6 évet álmodok a perzsa fickóval. Vannak, akiknek nem is tart ilyen sokáig a házasságuk.

Azt is mondják, hogy a napi élményeimet dolgozom fel álmomban. Ezek szerint jobban megviselt a migráns válság mint gondoltam volna. Bár az én világomban nagyon helyes migráns férfi érkezik hozzám. Egyáltalán nem akar megerőszakolni, hanem úgy szeret, ahogy vagyok.

Vannak akik úgy vélik, hogy az álmok üzennek, sőt talán még jövendölnek is. Most akkor lehet, hogy lesz egy perzsa udvarlóm? Jóég tudja mikor, végtére is van még 40 év.

Túl sok a megválaszolatlan kérdés, végtére is egy a lényeg: álmomban boldog voltam.

Megyek lefekszem. Hátha...

Több héten keresztül küszködtem gyakran fojtogató köhögéssel. Természetesen mindent kipróbáltam a finom kanalas gyógyszertől, a fenyőrügy szirupon át, a mellkasom bezsírozásáig. Még sószobában is üldögéltem és felhívtam az összes spiri barátomat, hogy dolgozzanak rajtam, mert én közel állok a feladáshoz.

Mindvégig éreztem, hogy a hozzáállásom nem az igazi, de nem igen tudtam megfogalmazni, hogy mi is a baj velem. Miért is nem tudom alázattal kísérni, támogatni a testem a gyógyulását? Úgy tekintek a testemre, hogy annak nem igazán jár a betegségben a plusz figyelem. Sokszor felháborodva gondoltam a tüdőmre. Hogy érti ezt, hogy zavar és nem engem szolgál?  És egyáltalán most azonnal legyek jól!

Valami elromlott a testemmel való viszonyomban. Mondjuk az is lehet, hogy soha nem is volt rendben, csak hát, amíg fiatal az ember, vagy amíg nincs baj - ahogy szokták mondani, nem tűnt fel.

Gyerekkoromból arra emlékszem, hogy Anyám mindent elkövetett, hogy ne legyen beteg és ha betegek is lettünk, azon gyorsan túl kellett lenni. Mint utólag megtudtam, annyit látta a saját anyját – az általam már sajnos nem ismert nagymamámat betegnek, hogy még gyerekkorában megfogadta: ő már pedig nem lesz soha beteg. Talán ennek a fogadalomnak volt köszönhető, hogy amikor eltörte a bokáját és az orvos felsorolta a lehetséges gyógymódokat, csak annyit tudott mondani, hogy az ő bokája nincs eltörve. Mára ez a fogadalom odáig fejlődött, hogy „csak az orvosok kezébe ne kerüljön az ember” szlogennel próbálja a kisebb betegségeit átvészelni. Szóval nálunk a család egyik fele gyógyszerellenes, a másik fele pedig kisebb gyógyszeressel közlekedik a városban.

Továbbá az sem segít, hogy a spirituális utamon valahogy, valahonnan azt az eszmét sikerült elsajátítanom, hogy a betegség nem jó. Aki lebetegszik az gyenge, az valamiben kudarcot vallott. Ez meglehetősen szigorúnak és elmarasztalónak hat. Tegyük fel, hogy a fenti állítás igaz. Akkor is hol van az a részem, aki a „gyenge és kudarcot vallott” részemet nem fogadja el, sőt még bünteti is?

A több héten át tartó végig köhögött éjszakák után annyira elkeseredtem, hogy több év után elzarándokoltam egy tüdőgyógyászhoz. Ott tartottam, hogy ha kell, lenyelem a komplett gyógyszergyárat, bármilyen következményekkel is jár.

Kedves doktor úr fogadott, aki rögtön látta, hogy egy kicsit tájidegennek érzem magam a rendelőben. Tüzetesen megvizsgált, feltett megközelítően száz kérdést és felírta a nagy mumust: az antibiotikumot. Jesszusom mi lesz az elveimmel kiálltással, azonnal betértem egy patikába és gyorsan megvettem a gyógyszert, még mielőtt meggondolom magam. Hazarohantam bekaptam és tíz perc múlva émelyegni és szédülni kezdtem. Rögtön tudtam, hogy hiszti, így magamra parancsolva abbahagytam. Uram Isten, hogy sikerült idáig eljutnom? Elfelejtettem hogyan kell meggyógyítani a testem és hisztérikusan reagálok azokra, akik azt állítják, hogy meg tudnak gyógyítani. Sakk matt.

Pár nappal az orvosi látogatás után olvastam el a zárójelentésem, melyben az alábbi leírást olvastam: „Közepesen fejlett, táplált, jó általános állapotú beteg.” Elsőre persze felháborodva vettem tudomásul, hogy egy orvos közepesen fejlettnek titulált, de ha őszinte akarok lenni magamhoz, még talán udvariasan is fogalmazott. Mondjuk azért különösen hálás vagyok, hogy csak annyit írt, hogy „táplált”.

A sors iróniája, hogy pont akkor kezdtem el szedni az antibiotikumot, amikor éppen egy csoportterápián lehetőségem volt egy gyógyító keze alá kerülni, illetve egy csoport helyes ember megtartó erejében gyógyulnom. Így fogalmam sincs, hogy melyik segített, de a köhögésem elmúlt, amiért nagyon hálás vagyok. Talán jó, hogy végre megadtam magam a segítő kezeknek, de egy kicsit gyanús, hogy még mindig „közepesen fejlett” maradtam. 

A minap a szokásos hőbörgésemet hallgatta anyám az "élet milyen igazságtalan" címszóval, azaz mennyivel könnyebb másoknak, vagy a meg sem érdemli történetek, amikor csendben és bölcsen annyit mondott: Igen Réka, mert te nem tudsz félrenézni. Micsoda? Félrenézni? Éljek hazugságban? A szinte kamaszos felháborodásomban, ahol az egyik részem a szabadság, testvériség és egyenlőséget skandálta, a másik részem arra lett figyelmes, hogy összeállt egy kutató bizottság a tudatomban. Nem győztem vizsgálgatni a szó jelentését, míg nem szép lassan elöntötte a képernyőmet az "elfogadás" értelmezése. Nem hiszem el, hogy már megint ez a kivitelezhetetlen elfogadás. Hogy a fenébe lehet elfogadni magunkban olyan dolgot, ami idegesít és konokul bemerevedett?

Egyszer azt olvastam a Kassai íjász mestertől, hogy "tartsd a jószágodat természete szerint". Először olyan szépnek hatott maga a gondolat, hogy ha a jószág is boldog, akkor a gazdája is boldog. De amint magamra fordítom a hitvallást: TARTSD MAGAD RÉKA A TERMÉSZETED SZERINT! - szinte pánik szerűen gondolatok ezrei öntik el a tudatomat. Félve teszem fel magamnak a kérdést: Vajon én a természetem szerint tartom magam? És egyáltalán mi is az én természetem? A szarvasmarháknál olyan könnyűnek tűnik tudni a természetüket: ha szép legelőn tartod őket, akkor finom tejet adnak. Sőt vannak mozgalmak, akik még simogatják is a jószágaikat. - Mondjuk a simogatásra én is jól reagálok.

Nem tudom nem észrevenni, hogy ismét egy egyenletet szeretnék kicsikarni az élettől, hogy hogyan kell jól élni, hogyan lehet boldognak lenni. Nem tudom hány éves leszek mire rájövök, hogy nem az egyenletek világát éljük, vagy hogy pontosítsak, olyan sok ismeretlenes az egyenlet, hogy kár vele bajlódni.

Szerencsére heti egyszer anyámmal én vagyok a soros, hogy az unokákra vigyázzunk. Játék közben odarohan hozzám Boti, megölel és csak annyit mond: annyira szeretlek. Majd tovább is szalad. Nekem persze több percbe kerül, mire a gyönyörűségesen sokkoló élményből felébredek. Természetesen első körben rögtön rá akarom íratni minden vagyonom, második körben pedig azon töprengek, hogy még csak alig 130 cm magas és hogy érti ezt, hogy ilyen könnyen, csak úgy szeret? Nem is választhatott magának nagynénit, kapta kapcsolt áruként és mégis szeret úgy ahogy vagyok. Jesszusom, lehet, hogy ő az egyetlen a városban, aki a természetem szerint tart? Vagy csak tőle hiszem el, hogy engem el lehet szőröstül bőröstül fogadni?

Már megint ez az elfogadás szó. Vajon miért van az, hogy a gyerekeket könnyebb szeretni. Jó az elején, olyan jó illatuk van, meg finom puhák, de a dackorszaktól már nincs mese. Mégis valahogy sugárzik belőlük a bizalom, a szeretet és az a fura elfogadás. Úgy látszik egyenlőre csak mandinerből tudom elfogadni magam. Szép kilátás így életem derekán.

Bár eszembe jut a kedves szomszédom, akinek panaszkodtam, hogy bizony már látom, hogy a B oldalt karistolom a lemezen, annyit mondott csak mosolyogva, hogy a nagy slágerek mindig a B oldalon vannak. Talán az egyik sláger címe az lesz, hogy elfogadás.

Sikerült több évtizedes nyugodt éjszakai alvási szokásaimat felrúgva, áttérnem a nyitott szemmel való alvásra. Ez persze önmagában nem lenne baj - hiszen úgy sem látom, ha nem okozna szemszárazságot, majd az első pislogásnál éktelen fájdalmat. Próbáltam utána olvasni vajon mi lehet, az oka, azonban azon túl, hogy nagyon, de nagyon kutatják az okát az orvosok, tulajdonképpen nem igazán lehet tudni. Elsősorban kisbabáknál gyakori az eset, de egy idő után kinövik. Vajon én is kinövöm ezt az elmebajt?

Természetesen megosztottam problémámat spiri barátaimmal is, azt remélve, hogy válaszokat kapok. Színesebbnél színesebb magyarázatokhoz jutottam, mint például annyira nem tudom elengedni magam, hogy még éjszaka is követni, látni akarom az életet, vagy álmomban olyan aktívan vagyok jelen más életemben, világokban, hogy nyitva marad a szemem, vagy annyira élénken álmodok, feldolgozva a napi eseményeket, hogy gyakorlatilag nem tudok különbséget tenni az ébrenlét és az álom között.

Nem igazán tudtam mit kezdeni az ötletekkel, hiszen akár mindegyik igaz lehet. Nem tudtam, hogy ettől még hogyan lesz nekem jobb. Tovább fokozta az aggodalmaimat, hogy az egyik éjszakai felébredésnél, azzal a

gondolattal ébredtem meg - persze éktelen szemfájdalomra, hogy egy bizonyos gondolatot át kell hozzak ebbe az életembe. Természetesen pont a gondolatra nem emlékeztem, hogy mi volt, csak arra a fura jelenségre, hogy én éjszaka meglehetősen természetesen hurcibálok különböző gondolatokat ide-oda.

Mit művelek én éjszaka? Lehet, hogy tényleg utazgatok? Lehet, hogy éjszaka máshol lakom? Vajon ott is fizetem a rezsit? Lehet, hogy a mostani életem a másik életem álmai, éjszakái? Azért utazok el éjszaka, mert itt nem érzem jól magam vagy minden ember elutazik éjszaka, valahova a lelkéhez közelebb?

Már láttam szemeim előtt, ahogy éjszakánként az egész város kimegy Ferihegyre, becsekkol a Lélek Trourshoz és elrepül. Ha ennél a képnél maradok, akkor nekem a landolásnál valami nem sikerül. Amikor minden ember jól felfogott érdekében becsatolja  a biztonsági övét, akkor én ezt úgy látszik nem teszem, vagy nem tudom. A biztonsági öv szó persze vákuum szerűen megszívja a tudatomat és önkéntelenül eszembe jut, hogy mostanában jelentős veszteség ért, a megszokott biztonságot nyújtó feltételek, körülmények és gondolatok semmisé váltak. Végül is elhunyt két év kóma után az unokatestvérem, ami önmagában meghazudtolt minden életről alkotott elképzelésemet és véget ért egy több mint 13 éves életstílus a maga anyagi biztonságával. Lehet, hogy ez szivárog be az éjszakáimba?

Hát így esett, hogy szombat hajnalban arra ébredtem, hogy a szemhéjammal felsértettem a szemgolyóm felső rétegét. Megállíthatatlanul ömlött a könnyem, mintha homokot szórtak volna a szemembe. Irgalmatlan bosszankodásba kezdtem, mondván nincs még ekkora balfasssssssssssssssz, aki ennyire önmagának az ellensége, hogy arra sem vagyok képes, hogy lecsukjam a szememet alvás közben. Nagy fájdalmak közepette megvártam a reggelt, és tudván, hogy minden rokonom elutazott a városból, számba vettem a segítőképes barátokat. Szerencsére a harmadik telefonhívásom sikerrel járt, noha soha nem gondoltam, hogy ilyen fájdalmas tud lenni, hunyorogva kutatni a számok után a telefonomba. Megjárva az ügyeletet, ahol az orvos ugyan nem mondta, de láttam az elkerekedő arcán a kérdést, hogy kedves hölgyem miért nem csukja le éjszakára a szemét, csak annyit mondott, hogy sajnos a szememen lévő hámréteg egy része megsérült. Szépen leápolt, majd két nap vakság következett, hiszen a fájdalomtól nem tudtam kinyitni egyik szememet sem. Megszokott bútoraim sarkaitól begyűjtöttem jó néhány kék lila foltot, de szerencsére a szerető rokonok és barátok sorban látogattak. Mindenféle finom ételeket hozva, átérezve fájdalmamat és udvariasan elmondva, hogy legközelebb csukjam le a szememet, mert ez így nem lesz jó. Mint a jó gyerek fogadkoztam, hogy így lesz, és közben azért imádkoztam, hogy legközelebb a stewardess segítsen becsatolni a biztonsági övemet.

Összepakolva közel húsz év papírjait és emlékeit – leköszöntünk bátyámmal, abból az irodaházból, amit még ötven évvel ezelőtt Apuci tervezett. Persze a kezdeti pánik, hogy hogy lehet ilyen sok évet összepakolni és egyáltalán mit kell csinálni magammal, ha nem járok be a megszokott irodámba, jócskán kitartott különböző formákban. A harsány önsajnálattól, a nem törődőmön keresztül, a jaj de jó szabad vagyokig, minden szerepelt a repertoárban, akár percenként is váltakozva. Bármiben is voltam, bárkivel is találkoztam, minden mondat végén ott volt, akár kimondatlanul is, hogy na jó, jó, de mi lesz velem, ha nagy leszek.

Valahogy a kanapén ülve nem igazán látszott a jövőm. Gépiesen jelentkeztem meghirdetett állásajánlatokra, ahol már a munkaköri leírás olvasása közben is elkalandoztam és csak annyit tudtam kezdeni az ellenállásommal, hogy elmormoltam egy imát: Add Uram, hogy megtaláljam a helyem! Ez legalább egy pár percre megnyugtatott, mert egészen elkeserítő, hogy nem elég, hogy polihisztorokat keresnek, harmincéves tapasztalattal és kezdő fizetéssel, de sajnos már 43 évesen nem tartozom a preferált életkorba. Igen, ez most már hivatalos: kiöregedtem. Írhatnék egy kézikönyvet, azzal a címmel, hogy hogyan öregedjél ki észrevétlenül. Valószínűleg az örök szurkolómon, azaz az anyámon kívül senki nem olvasná el. Hurrá, már megint eszembe jutott valami, amivel nem érdemes foglalkoznom.

Teltek a hetek, múltak a bátorító beszélgetések és még mindig semmi. Önmagam bátorítására gondoltam, hogy itt az ideje, hogy meditáljak. Hátha kitisztul a kép és eltudok csípni egy fonalat a jövőbe, akár egy egérfarknyit is, amibe kapaszkodni lehet. Egész jól ment a reggeli meditáció, míg nem kitaláltam – hogy annak érdekében, hogy még „hasznosabb” legyen a meditációm, néhány gondolatot, ami egy tisztább állapot felé vezetett, elküldöm a barátaimnak hangfájlban. Éreztem én, hogy egy kicsit félreértelmeztem a meditációt, de maga a tudat, hogy közel húsz ember reggelente segítségül nyúlhatott a meditációs mondataimhoz, örömmel töltött el. Talán még várat magára, amikor képes leszek szándék nélkül meditálni, csak úgy, hogy legyek.

Jó most már ezt is tisztáztuk, hogy szeretek segíteni másoknak, főleg a barátaimnak, de úgy tűnik ebből egyelőre nem tudok megélni. Bár milyen vicces lenne egy Réka féle meditációs applikáció. Minden napra egy mese helyett, a minden napra egy rövid hitrendszer megerősítő meditáció Rékával. Kasszasiker. Már látom, ahogy felhív az Iphone fejlesztőcsapata, hogy szeretnék a kizárólagosságot. Ismét sikerült olyanon gondolkodnom, amivel nem fogok foglalkozni.

Kezdett gyanússá válni, hogy nem adatik meg számomra, hogy a jövőbe kapaszkodva biztonságban érezzem magam a jelenben. Mondjuk az is igaz, hogy ha valaki azt mondja nekem, hogy ne aggódj márciustól van állásod, akkor még kényelmesebben hátradőlök a kanapémon. Miért van az, hogy csak szorult helyzetben mozdulok? Perszer inkább úgy kellene fogalmaznom, hogy miért kell megvárnom, amíg a környezetem beszorít? Bár az a gondolat is átfut a fejemen, hogy a környezetem irányít engem, vagy én irányítom a környezetemet? A rengeteg megválaszolatlan kérdés közben megszólalt a telefonom, egy kedves ismerős állást kínált. A csodás hír hallatára úgy döntöttem, hogy talán majd később fejtem meg az univerzum működését.

Miden utazásom előtt el szoktam képzelni, hogy milyen is lesz az utunk, várhatóan milyen benyomások fognak érni és egyáltalán, hogyan fogom magam érezni. Szerencsére, soha nem azt kapom amit elképzeltem - ami nem azt jelenti, hogy jobbat vagy rosszabbat, hanem egyáltalán, csak egyszerűen mást. És talán ennek a másnak köszönhető, hogy csodás dolog utazni és csodás dolog hazaérkezni. A nappalimból nézve India valami mesebeli országnak tűnt, ahol az emberek a szegénység ellenére boldogak, nem kergetnek irreális vágyakat és sokan örömüket lelik a vallásuk gyakorlásában. Ezekre az elképzelésekre támaszkodva izgatottan szálltunk le Delhibe, ahol megkezdtük kéthetes túránkat egy idegenvezető és több indiai kísérő társaságában.

Európai szemmel valóban mesebeli épületeket láttunk, csodásan színes száriba öltözött nőket, vidám több ezer éves tekintettel rendelkező mezítlábas gyerekeket és nem utolsó sorban ízletes ételeket is fogyasztottunk. Azonban a második naptól kezdett lehullani szemünkről a fátyol. Delhiben nem ködös volt az idő és nem a fáradságtól lett vörös a szemünk a nap végére, hanem a szmogtól. Arra hivatkoztak a helyiek, hogy most talán sok minden összejött: az aratás végeztével felégették sok helyen a szántóföldeket, épp most ért véget egy ünnepük, ahol rengeteg tűzijátékot lőttek fel az égre. De majd minden rendbe jön. Azt hogy még a műholdakról is látható a szmog kiterjedése, az senkiben nem keltett aggodalmat. Így hát továbbhaladtunk utunkon, kiérve a szmog hatása alól kisebb nagyobb falvakon keresztül különböző maharadzsák szebbnél szebb erődítménye felé. Szinte minden nap hozott valami mást. Például senki nem említette nekem, hogy a fehér embereket az indiaiak előszeretettel fényképezik elbüszkélkedve rokonaiknak vele. Gyakorlatilag annyi indiai családi albumban szerepelek, mint amennyi csillag van az égen. Mosolyogva attak kezembe gyerekeket, öleltek át vidáman és készültek a számtalan szelfik. 

Arra többen felkészítettek az utunk előtt, hogy megdöbbentően nagy a szegénység. Azonban nem sejtettem, hogy ez fog a legkevésbé zavarni. Nem azért mert érzéketlenül voltam jelen köztük, hanem azért mert úgy tűnt, hogy őket nem zavarja. A szegénységet tartják természetesnek, tudomásul vették, hogy melyik kasztba születtek és azon belül milyen határaik vannak. Még a mai napig érvényes, hogy ha véletlenül kaszton kívül házasodnának, akkor olyan messzire elköltözik az ifjú pár, hogy szinte soha többé nem látják a családjukat. Európai szemmel ez a merev idejétmúlt kasztrendszer érthetetlennek tűnik, de nem vagyok benne biztos, hogy például a mi eszement jogállamiságunk bármivel is különb lenne.

Az összes turistalátványosságnál a látogatók zöme helyi indiai volt, akik időközönként elzarándokolnak valamelyik kegyhelyükre vagy a hőn szeretett maharadzsájuk palotájához. Királyként tisztelik maharadzsáikat, akik a mai napig kezükben tartják a gazdaságot. Úgy tűnik, fel sem merül bennük, hogy van összefüggés a maharadzsák irgalmatlan méretű vagyona és az ő szegénységük között. Persze nekem sem tűnik fel, hogy itthon minden évben egyre több törvényt hoznak, így minden évben, egyre szűkebb börtönben lakom.

Azt irigykedve figyeltem, hogy az indiaiak zömében csoportosan végzik a dolgukat. Persze értem én, hogy 1,6 milliárdan vannak, de akkor is van valami ősközösségi összefogás érzet köztük. Gyakorlatilag mindenkinek szembetűnőbben meg van a feladata: valaki a mosást intézi, van aki az ételt szállítja és van aki a gyerekeket fuvarozza a riksájával az iskolába. Jól működő hangyabolynak tűnik, ahol járulékos veszteség az emberélet. Számunkra felfoghatatlan, hogy például a túlfűtött vezetési moráljuknak köszönhetően éves szinten hány százezer ember hal meg az utakon, vagy a szent fürdőhelyeiken, ahol ötezer ember hal meg azért mert nem tud úszni és elviszi az ár. Érezhető a levegőben, hogy más a viszonyuk a halálhoz. Én beszűkülve ragaszkodok az egyszerélőmhez, az ő figyelmük pedig valahogy nem ragad meg pusztán a énben. Míg én belül szívbemarkolóan, gyakorlatilag sírás határáig fájok azon hír hallatára, hogy az ultrahangnak köszönhetően vannak megyék, ahol a lányokat elabortálják és a születendő gyermekek hetven százaléka fiú. Ők kizárólag praktikusan járnak el, hiszen, akinek fia van, az nem hal éhen, ha öreg lesz. Arról nem is beszélve, hogy mintha senki nem gondolná végig, hogy ez a sok férfi vajon kit fog elvenni feleségül. Nem kell ahhoz politológusnak lennünk, hogy kitaláljuk mi történik, ha túl sok férfierő van egy országban.

Európai számára az utcai szemétmennyiség igen megrázó. Számukra teljesen rendben van, hogy az ország zöme szemétdombon lakik, hogy a szent teheneik sokszor abban pusztulnak el, hogy nem tudják megemészteni a szemétdombon megevett szemetet. Egyik oldalon meglincselik azt, aki a szent tehenet megköti, a másik oldalon meg hagyják a tehenet szenvedni.

A leg szívbemarkolóbb látványt számomra a folyók jelentették. Sötétbarnák, hordalékosak a szeméttől és valahogy olyan zselésnek tűnnek a kosztol. A gyönyörűséges Taj Mahal mögött húsz méterre a folyó olyan büdös, hogy sikítani volt kedvem. Évek óta halljuk, hogy drámaian szennyezzük a földünket, de én még idén is fürödtem a Dunában és valahogy európai vakságomban gyakorlatilag sokkot kaptam, hogy Indiában már tönkretették a földet.

Utunk vége felé már azt éreztem, hogy olyan mennyiségű bírálat van bennem az indiaiak irányába, hogy perforálódtam egy buborékba. Ahol irgalmatlan mennyiségű düh gyülemlik, annak tehetetlen érzete, hogy nem tudok semmit tenni, nem rázhatom meg minden egyes indiait, hogy ne ölje meg a földet, hogy nem ölje a folyókat és hogy ne ölje meg a magzatokat. 

Buborékomban mellém keveredett egy helyes hölgy megkérdezve, hogy készíthet e velem egy képet, amire persze mosolyogva igent mondtam, átkaroltuk egymást és belenéztem a kezével messze eltartott telefonjába. Miközben a telefon fókuszát néztem döbbentem rá, hogy a hölgynek hat újja van. Ez volt az a pont, amikor azt éreztem, hogy valamelyikünk a Marsról érkezett és tiszta szívből mondom, hogy nem tudom megmondani, hogy melyikünk volt az. 

Szóval ezen az utazáson is teljesen más élmények értek, mint ahogy elterveztem. Az hogy hova vezet az életemben, hogy tudattalanul elkezdem fájni a földért, az elhalt magzatokért azt nem tudom, csak hinni tudom, hogy egy magasabb perspektívából mindennek oka van.