Megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy nem én vagyok az egyedüli a földön, akinek egy fura kicsi muki dumál a fejében. Pár évvel ezelőtt Manga barátnőmmel az egyik éppen soron következő önismereti tréningre zarándokoltunk, amikor is már pattanásig voltak az idegeink, fáradtak voltunk a „nagy munkától”, egymásra néztünk és csak annyit kérdeztünk egymástól: a te fejedben is van egy hang, ami nem hagyja abba az események tudósítását? Nagy megkönnyebbülés volt ez számunkra, hiszen kiderült, hogy normálisak vagyunk, vagy mindketten skizofrének. Bármelyik is, végre nem vagyunk egyedül.

Azt gyorsan tisztáztuk, hogy ez a hang valószínűleg nem az Úr hangja, hanem valami belső folyamatok hangja lehet. Fantáziánk megállíthatatlanul elkezdett szárnyalni. Nevet adtunk nekik: az enyémet Frankynek hívták – az angol őszinte szóból származtatva és Mangáét pedig Albertnek hívtuk – értelemszerűen Einsteinre hajazva. Kinézetüket illetően manók voltak, hálósipkával a fejükön, állandósult kaján vigyorral az arcukon egy irányító központban, sok gombbal és egy nagy monitorral. Pont úgy, mint az Agymanók című animációs filmben. Ennek a filmnek, mi is megírhattuk volna a forgatókönyvét, bár esetünkben inkább dokumentumfilm kategóriába sorolnám. Réka és Manga személyiségének működése címmel.

Heteken keresztül hasunkat fogtuk a nevetéstől, hogy Franky és Albert micsoda dumákat nyom, például hogy utálják, ha jó kislányként kell viselkedjünk, amikor béna emberekkel próbálunk udvariasak lenni és mennyire nincs kedvük megfelelni senkinek és semminek.

A legérdekesebb talán az volt, hogy mennyire pontosan láttuk, hogyan archiválják a sérelmeket a manók és a megfelelő pillanatban hogyan kapják elő az adekvát kartont a fiókból, mint valami referenciát és kiabálják az irányítóteremben, hogy VÉSZRIASZTÁS, SÉRÜLÉS KÖZELEDIK.

Persze hamar rájöttünk, hogy a barátainkat nem terhelhetjük Franky és Albert tudósításával, mert egy idő után furán mosolyogtak, talán az ő manójuk azt mondta, hogy ez idáig egész normálisnak tűntünk, de most mintha valami nem stimmelne.

Összességében csodás pár hónap volt Franky és Albert társaságában, őszinte kommunikációra tanított, hogy merjük kimondani valójában mit is üzen az irányítópult. Elmondhatatlan könnyebbséget okozott kimondani mindent, ami bennünk valaha is megfogalmazódott. Talán nekik is köszönhettem, hogy a barátságom Mangával ilyen szorosra fűződött. Egyébként is jobb négyen lenni, mint ketten. Nem? Ügye Albert?