Már 7 nap karantén elég volt ahhoz, hogy a magányom óriásira nőjön. Hiába néztem meg több mint 20 filmet, játszottam számtalan szókeresőt és beszélgettem órákig telefonon a barátaimmal. Valahogy mindenhol magammal találkoztam, semmi nem tudta elterelni a figyelmemet arról, hogy vagyok.

Tiszta szívből tudtam irigyelni azokat, akik a gyerekeikkel vagy a már korábban is nehezen elviselhető párjukkal bajlódtak. Mennyivel könnyebb veszekedni vagy reakcióba ugorni, mint megkérdezni magamtól, hogy te ki vagy és egyáltalán hova tartasz. Tehetetlen dühöt éreztem, járkáltam mint egy oroszlán a ketrecében, de semmi válasz, egy csillag sincs a horizonton.

Spirituális érdeklődésemből fakadóan végighallgattam jó néhány megvilágosult vezető meglátását a kialakult helyzetről. Mind egyöntetűen azt skandálta, hogy maradj a középpontodban. Na de egyáltalán mi az hogy a középpontomban? Miért most a szélemen élek? Vagy magamon kívül vagyok? Számtalan kérdés öntötte el a tudatomat, melyből rögtön tudtam, hogy valamit nem jól értelmezek.

Gondoltam tovább szedálom magam egy újabb filmsorozattal. Azonban amikor már a testem minden porcikája tompán jelzett, akkor jöttem rá, hogy nem tudom megállapítani, hogy hol érek véget és honnan kezdődik a kanapé. Lelki szemeim előtt megjelent a kép, ahogyan a rokonaim júniusban lefejtenek a kanapéról. Ennél szánalmasabbat el sem tudok képzelni. Most azonnal hagyjuk abba ezt a karanténosdit!

Utolsó erőmet összeszedve rávettem magam, hogy táncoljak egy órát. Gondoltam az talán majd kirángat a papucsállatka szindrómából. Elindítottam a lementett táncórák egyikét, próbáltam robotszerűen követni a koreográfiát. Nem túlzok, ha úgy fogalmazok, hogy ötpercenként fel akartam adni. Már a feladás gondolatát is untam. Szinte veszekedni kezdtem magammal. Ha te így, akkor én úgy felkiáltással beraktam egy nagyon ritmikus törzsi szertartás zenét. Szerencsére a sejtem tudta mit kell tenni, hogy hogyan kell mozdulni, hogyan kell akarni az életet. Pár perc múlva azon kaptam magam, hogy föl alá rohangálok a lakásban és artikulálatlan hangon hangot adok a tehetetlenségemnek. Minden pillanatát élveztem.  

A szembe szomszéd valószínűleg még azóta sem érti, mi lett ezzel az amúgy normálisnak tűnő nővel. De legalább valaki a városban egy dühöngő oroszlánnak látott egy órára és azt lehetett hinni, hogy ha egyszer ez onnan kiszabadul .........