Alig két hónapos rendszeres futás után holtponthoz érkeztem. Azon kaptam magam, hogy egész nap különböző változatos ötletek pattannak ki a fejemből, hogy miért ne fussak aznap. Például annyira hideg van, hogy meg fogok fázni - a jeges 18 fok, este megyek vendégségbe és szétizzadom a hajam, holnap úgy is megyek táncra az elég mozgás a hétre, vagy annyi mindent tudnék helyette csinálni, pl.: a kanapét kiülni. Olyan széles a tárháza az elmémnek, hogy néha egész büszke vagyok rá, még is csak beérett az a sok filmnézés és könyvolvasás. :-)
Még az a szerencse, hogy egyelőre van valami ellentmondást nem tűrő vezérelv a háttérben, talán egy korábbi döntés hordalékaként, aminek következtében mindig elmegyek futni. Vicces módon miközben az elmém változatosan alkudozik, szép fokozatosan veszem át a ruhámat, felveszem a futócipőmet, bekapcsolom a zenét és már futok is le a lépcsőn. Mondhatni teljesen palira veszem egy részem. Olyan mintha azt mondaná az egyik részem a másiknak, hogy jól van Pistike csukd le a szemed és kapd be a kekszet.
Szóval egyelőre szerencsére elbírok az elmém hömpölygésével, de hogy őszinte legyek egy kicsit unom a vitát. Mindezt tetézve, megjelentek az első sport fájdalmak is - és itt álljunk, meg egy kicsit, mert ez önmagában gyönyörűen hangzik, hogy Rékának Sport Sérülése van. Egész büszke vagyok rá. Mondhatni "racionális" érv is megjelenik amellett, hogy ne fussak: hiszen, akinek fáj az ne erőltesse!
Próbálom megosztani a holtpontom nehézségeit a környezetemmel, azonban leszámítva a legnagyobb szurkolómat, az anyámat, mindenki csak annyit mond szeretettel: Réka, hát te tudod. Mi az, hogy én tudom? Nem tudná valaki elvárni, vagy az még jobb lenne, hogy megkövetelni a rendszeres futást? Nem lehetnék inkább egy kutya, akit a gazdi rendszeresen elvisz futtatni? Vágyom a külső kényszert, mert félek, hogy az elmém egy nap győztesként fog kijönni a csatából. :-(
Hát egyenlőre itt tartok, mondhatni nem túl rózsásan.
Azért, ha legközelebb találkozunk megtennéd, hogy megkérdezed, hogy "Ügye futsz még?". :-)