A minap a szokásos hőbörgésemet hallgatta anyám az "élet milyen igazságtalan" címszóval, azaz mennyivel könnyebb másoknak, vagy a meg sem érdemli történetek, amikor csendben és bölcsen annyit mondott: Igen Réka, mert te nem tudsz félrenézni. Micsoda? Félrenézni? Éljek hazugságban? A szinte kamaszos felháborodásomban, ahol az egyik részem a szabadság, testvériség és egyenlőséget skandálta, a másik részem arra lett figyelmes, hogy összeállt egy kutató bizottság a tudatomban. Nem győztem vizsgálgatni a szó jelentését, míg nem szép lassan elöntötte a képernyőmet az "elfogadás" értelmezése. Nem hiszem el, hogy már megint ez a kivitelezhetetlen elfogadás. Hogy a fenébe lehet elfogadni magunkban olyan dolgot, ami idegesít és konokul bemerevedett?
Egyszer azt olvastam a Kassai íjász mestertől, hogy "tartsd a jószágodat természete szerint". Először olyan szépnek hatott maga a gondolat, hogy ha a jószág is boldog, akkor a gazdája is boldog. De amint magamra fordítom a hitvallást: TARTSD MAGAD RÉKA A TERMÉSZETED SZERINT! - szinte pánik szerűen gondolatok ezrei öntik el a tudatomat. Félve teszem fel magamnak a kérdést: Vajon én a természetem szerint tartom magam? És egyáltalán mi is az én természetem? A szarvasmarháknál olyan könnyűnek tűnik tudni a természetüket: ha szép legelőn tartod őket, akkor finom tejet adnak. Sőt vannak mozgalmak, akik még simogatják is a jószágaikat. - Mondjuk a simogatásra én is jól reagálok.
Nem tudom nem észrevenni, hogy ismét egy egyenletet szeretnék kicsikarni az élettől, hogy hogyan kell jól élni, hogyan lehet boldognak lenni. Nem tudom hány éves leszek mire rájövök, hogy nem az egyenletek világát éljük, vagy hogy pontosítsak, olyan sok ismeretlenes az egyenlet, hogy kár vele bajlódni.
Szerencsére heti egyszer anyámmal én vagyok a soros, hogy az unokákra vigyázzunk. Játék közben odarohan hozzám Boti, megölel és csak annyit mond: annyira szeretlek. Majd tovább is szalad. Nekem persze több percbe kerül, mire a gyönyörűségesen sokkoló élményből felébredek. Természetesen első körben rögtön rá akarom íratni minden vagyonom, második körben pedig azon töprengek, hogy még csak alig 130 cm magas és hogy érti ezt, hogy ilyen könnyen, csak úgy szeret? Nem is választhatott magának nagynénit, kapta kapcsolt áruként és mégis szeret úgy ahogy vagyok. Jesszusom, lehet, hogy ő az egyetlen a városban, aki a természetem szerint tart? Vagy csak tőle hiszem el, hogy engem el lehet szőröstül bőröstül fogadni?
Már megint ez az elfogadás szó. Vajon miért van az, hogy a gyerekeket könnyebb szeretni. Jó az elején, olyan jó illatuk van, meg finom puhák, de a dackorszaktól már nincs mese. Mégis valahogy sugárzik belőlük a bizalom, a szeretet és az a fura elfogadás. Úgy látszik egyenlőre csak mandinerből tudom elfogadni magam. Szép kilátás így életem derekán.
Bár eszembe jut a kedves szomszédom, akinek panaszkodtam, hogy bizony már látom, hogy a B oldalt karistolom a lemezen, annyit mondott csak mosolyogva, hogy a nagy slágerek mindig a B oldalon vannak. Talán az egyik sláger címe az lesz, hogy elfogadás.
