Reggelente a szomszédasszonyommal gyalogolni járunk. Mielőtt felkelne a város és nyüzsögve belevágnánk a napi teendőkbe egy órán keresztül gyalogolunk. Összeszokott hangulatban közben átbeszéljük a napi híreket, illetve különböző történeteket mesélünk egymást szórakoztatva.

Az igazat megvallva, ha nem lennénk egymásnak, én már biztos, hogy feladtam volna. Maga az a tudat, hogy 6:40-re felöltözve kint kell legyek a lépcsőházba, segít a lusta és magyarázkodó énemnek.

Egyetlen egy szabály van, ha esik nem megyünk. Persze el nem tudom mondani, hogy hányszor kaptam magam azon a bárgyú reménykedésen, hogy hátha esni fog.

Pedig olyan jó utána, az egész napnak ad egy lendületet és mégis folyamatosan alkudozom magammal. Hát ez vagyok én.

Ahogy beköszöntött a fagyos időjárás kezdett izgalmassá válni a gyaloglás. Csúszik az avar, előre láthatatlan jeges foltok lepik el a járdát. Persze nem adjuk fel, egymást támogatva kitartunk mint a régi Delta ismeretterjesztő műsör bevezető szignálja.

Így történt, hogy az egyik reggel a gyaloglásunk során útba ejtettük a pékséget, ahol többek között vettem egy pohár tejfölt is. Majd kezemben egy zacskóval tovább haladtunk, amikor egyszer csak megcsúsztam, elvesztettem az egyensúlyomat - szinte érthetetlen okból kifolyólag a zacskót el nem engedve felrántottam a levegőbe, majd hirtelen visszarántottam és földhöz verve ráestem a tejfölre. Igen, kifröccsent, a vásárolt kenyérből meg lapos lepényt készítettem. De nem bántam, mert örömmel tapasztaltam, hogy nem fáj semmim, megúsztam. Ugyan meglehetősen sáros lettem és többen szánakozva néztek rám, szépen felkászálódtam és tovább gyalogoltam. A nap végére már el is felejtettem az esést.

Másnap reggel azonban az ébredésem első pillanatától kezdve szinte minden porcikámat éreztem, leltárba tudtam volna venni az össze csontomat. Mi történt?  Miért késik a fájdalom egy napot?

Arról már hallottam, hogy a balesetek során a sérültek szinte tagadják sérüléseiket - mondván semmijük se fáj. De még is mit gondol a tudatom, amikor egy napig álltat? Mit játszadozik velem? Azt mondják, hogy az adrenalin elönti a testet. Oké értem, ez a kémiai folyamat. Miért jobb később elfájni a traumát? Mondjuk abban van valami ösztönös, hogy a trauma során előbb el tudjak menekülni a helyszínről és majd csak utána összerogyni a fájdalomtól.

Bár szerintem igen jól mutattam volna reggel az utcán: Miss csupa sár, Miss csupa tejfől.

ui: egy kicsit azért elkezdtem félni, hogy vajon holnap reggel melyik észre nem vett traumám fog rám szakadni.