Már hónapok óta toltam magam előtt az elkerülhetetlennek tűnő lakásfestést. Ha csak egy pillanatra is belegondoltam, hogy össze kell pakoljam a számtalan kutyűmet, teljesen elment a kedvem az egésztől és azonnal beszerveztem egy jóval fontosabb és élvezetesebb elfoglaltságot.

Talán ennek is köszönhetően rendkívül sokat voltam távol az otthonomtól a nyáron, így egy részem határozottan megkívánta, hogy meditatív jelleggel festegessek. Csendben, csak én és az ecset.

Így kihasználva a elszántság lendületét gyorsan beszereztem az eszközöket és demonstratív jelleggel felhalmoztam a szoba közepén. Csak nem fogom kerülgetni hónapokig felkiáltással. A festésre szánt dátum előtt egy nappal azért néhány barátomnak elküldtem egy segélykiálltós üzenetet, hogy ha esetleg rendkívüli módon unatkozna a négynapos ünnep alatt, akkor szeretettel látom festegetni, cserébe néhány szép szóért.

Ahogy a különböző taktikai terveket szőttem a fejemben, hogy melyik bútort hogyan és milyen sorrendben kellene megmozgatni, voltak pillanatok, amikor értetlenül álltam a lakásom közepén. Ki hordta ide ezt a sok tárgyat és mikor? Már voltak olyan részei a lakásnak, melyek teljes mértékben kimerítették a Bermuda háromszög fogalmát. Nyilván az a vádaskodó gondolat, hogy éjjel manók tárgyakat rejtenek el a nappalimban nem túl valóságszerű, így kénytelen voltam a hajamnál fogva elindítani a folyamatot.

Rendszerező típus révén elkezdtem csoportosítani a tárgyaimat.

1. csoport: nem ismerem fel a funkcionalitását és dísztárgynak sem alkalmas.
2. csoport: nem nyúltam hozzá évek óta. - na ez egy nehéz csoport, mert vannak köztük akár értékes, eladható tárgyak is. Itt kellett alkalmaznom az elengedés művészetét, amiről persze csak a könyvekben olvastam.
3. csoport: határozottan tudom, hogy kinek fogom odaajándékozni, vagy elsózni, mondván neki biztos jó lesz, kezdjen vele valamit ő.
4. csoport: azonnali hatállyal le kell vinni a kukába, nehogy meggondoljam magam.

Hosszú órák teltek el a szortírozással, melynek eredménye képen egyre nagyobb káosz uralkodott a lakásban. Magamban mantráztam a "nem szabad feladni mondatot" hiszen ekkora kuplerájban nem jó élni. Ahogy fáradtam már olyan dolgot is beraktam a kidobandó csoportba, mely igen közel áll a szívemhez. Ezen a ponton abba kellett hagynom a munkát aznapra.

Persze másnap átnézve a csoportokat jó néhány tárgy csoportot cserélt vagy visszakerült a polcra. Talán majd legközelebb.

Nem volt elkerülhető, hogy az összes könyvemet kezembe vegyem és döntést hozzak a sorsáról, majd a teraszon jól kiporoljam. Az egyik ilyen évek óta ki nem nyitott könyvben találtam egy plakát méretű iskolai bizonyítványt. Pinezich Rezső 1905-ben befejezte az első osztályt. Paffffff. Ki a fene az a Pinezich Rezső, miért kapott első osztályban elégségest magyarból és egyáltalán miért őrzöm a bizonyítványát. Ismét felmerült bennem az a gondolat, hogy a manós elméletem lehet, hogy valóságos.

Szerencsére sorban érkeztek a barátok újabb lendületet adva a folyamatnak. Azonban nem csak a segítséget élveztem. Élveztem, hogy együtt vagyunk, közösen alkotunk és mindeközben olyan történetek,  gondolatok láttak napvilágot két ecsetvonás között, melyek nem tudtak volna egy kávézóban megszületni.

Hálás vagyok nekik. Köszönöm!

Ui.: üzenem a manóknak, hogy innentől kezdve szorítkozzanak kizárólag az aranytömbökre.