Vasárnap sírva hívott a barátnőm, hogy ha tudok jöjjek a balesetire. Természetesen azonnal indultam és amint leraktam a telefont már lelkileg mellette voltam a betegágyán. Az idő ezen a ponton - fogalmazzunk úgy, hogy vészhelyzet idején egészen másként működik, mint a hétköznapokon. Kevesebb mint 10 perc alatt átszeltem a várost és arra határozottan emlékszem, hogy nem száguldoztam. Valami időhurokba kerültem, ahol végig csak arra tudtam gondolni, hogy még mielőtt záródik a műtő szigorú ajtaja, a szemébe tudjak nézni, megszorítva a kezét és el tudjam mondani, hogy minden rendben van.

Szerencsére így is lett, még sikerült besurranni az előkészítőbe áthágva néhány kórházi szabályt a lelki találkozás érdekében. Amint egymásra néztünk a közel harmincéves barátság szinte határtalan bizalma és szeretete megtámogatta Orsit a nehéz úton. Szavak nélkül voltunk jelen egymásnak, és tudtam, hogy nincs is másra szükség ott akkor, mint az acélos hitemre, hogy minden rendben van és a tiszta szeretetemre. Jó kis koktél. :-)

Persze a könyörtelen protokoll kipaterolt az előkészítőből, kezembe nyomták az Orsiról levágott ruhadarabokat és mondták, hogy majd jelentkezzek telefonon. Még váltottam néhány szót a kint várakozó aggódó szeretteivel, akivel a baleset idején együtt volt és utamra indultam.

Az izgalom és a túlcsorduló érzelmeimet a praktikus énem megtámogatta és gyorsan felhívtam néhány gyógyító ismerősöm, hogy gondoljanak rá szeretettel és lelkileg támogassák. Mi tagadás jó volt megosztani a lelki terhet és annak a tudata, hogy az ország különböző részein jó néhányan egyszerre imádkoztunk szeretettel Orsi gyógyulásáért, felemelő érzés volt. Mintha pókhálószerűen kifeszült volna egy láthatatlan védőháló, mely megad minden olyan lelki és szellemi segítséget, ami gyógyuláshoz nélkülözhetetlen.

Megkezdődött a végtelennek tűnő többórás várakozás, mely lássuk be nagy vizsgáztatója a hitnek és a bizalomnak. Lelki szemeim előtt, amikor Orsira gondoltam, nagy fehér fényességet láttam és két meglehetősen óriási angyalt az ágya két végénél. Sőt, hogy még jobban borzoljam a kedélyeket, azt is véltem érezni, vagy tudni, hogy nagyon sok segítő van jelen. Lehet, hogy mindez a fantáziám szüleménye, azonban nagyban segítette a támogató jelenlétem és nem utolsó sorban számomra is megnyugtató volt, hogy Orsira, az igaz jó barátomra az angyalok vigyáznak. Hiszen ki ne szeretné, hogy angyalok vigyázzanak rá?

Este jött a megnyugtató telefon a családtól, hogy a műtét jól sikerült és minden rendben ment. Nyugalomra térhettem és mielőtt álomba zuhantam volna elsóhajtottam egy imát a vélt vagy valós angyalaimnak.

Másnap, amint lehetett berohantam beteglátogatóba. Jó volt ismét egymás szemébe nézni és megbizonyosodni a fizikai síkon is, hogy minden jól ment. Orsi könnyek közt mesélte, hogy a négyéves lánya, amint meglátta az első látogatás után, zavartan annyit mondott, hogy Anya van egy angyalod. A bennem lévő gyerek legszívesebben azt mondta volna: Ügye, hogy ott volt! Ő is látta? Sőt nem is egy volt, hanem kettő.

Persze a lényeg, hogy megkezdődött a gyógyulás szerettei körében és ahogy távolodunk időben a traumától egyre inkább körvonalazódik, hogy Isten útjai nem is biztos, hogy kifürkészhetetlenek.