Egy kora tavaszi szerdai napon születtem egy áruházi öltözőfülkében. A bábám egy szűknek bizonyult nadrág volt, mely olyan szinten csalódottá tette a Gazdámat, hogy meghozta azt a döntést, azaz engemet, hogy le kell fogyjon. Számomra egy csodás nap volt, hiszen már régóta láttam a születésem vágyát, hogy a drága Gazdám mennyire vágyott rám. Mondhatni évek óta megállíthatatlanul készülődtem a születésemre.

A születésemet követően miden támogatást megkaptam, én voltam az első, a kedvenc. Hozzám igazította az étkezését: mindenféle új, de fura ételeket kezdett enni, sőt még mozogni is elkezdett intenzíven. Táncolt, futott, gyalogolt. Mint egy jól vezényelt zenekar, aminek minden egyes tagja a nevemet skandálta. Maga volt a csoda, melynek segítségével egyre erősebb és részletgazdagabb voltam. Volt, hogy annyi érzelemmel töltött fel Gazdám, hogy sorra lesöpörtem azokat a sorstársaimat, melyek az utamban álltak. Sőt rég elfelejtett Céltársaim hamvaiból ébredtek és mellém állva támogattak. Például az "erősítsük meg a hátizmaim" céllal olyan szoros barátságba keveredtem, hogy szinte minden mozgás során külön figyelmet kapott. Vagy a "hagyjuk el a vérnyomáscsökkentőt" cél olyan extázisba keveredett a közös munka során, hogy szorgalmasan vérnyomás naplót vezetettet Gazdámmal, mint valami bűnügyi helyszínelő. Szóval minden egy irányba mutatott, minden út Rómába vezetett, elkezdtek Gazdámról leolvadni a kilók.

Azonban teltek múltak a hónapok és egyre gyakrabban el-el veszítettem a Gazdámat. Hol vagy gazdám? kiáltottam szánalmasan, de már csak a visszhangomat hallottam, nem tudtuk felvenni a kapcsolatot. Vajon mi történhetett? De hiszen olyan jól megvoltunk. Napról napra gyengébb lettem, annyi erőm sem volt a végére, hogy Gazdámat piszkálva lelkiismeret furdalása legyen.

Mígnem egy nap egy sötét kis helyen ébredtem Gazdám elméjében, olyan volt, mint egy talált tárgyak osztálya. Egy nagyon zsúfolt tér, telis tele sorstársakkal. Mindenkinek ugyan az volt a története, mintha testvérek lettünk volna. Ott volt például egy már igen poros cél Gazdám gyerekkorából: a régész leszek cél, majd a nem leszek többé naiv, de voltak olyanok is, mint a csak magas sarkúban járok csaj leszek vagy a három gyereket szülök cél. Mint egy nagy múzeum, ahol elfeledett korszakok emlékei ásítoznak reménytelenül.

Mit volt mit tennem, kezdtem beletörődni végzetembe, ugyan néha, ha rossz volt a kedvem szóba elegyedtem sorstársaimmal és közösen visszaemlékeztünk fénykorunkra, a csodásan pezsgő közös munkákra a Gazdánkkal. Azonban szép fokozatosan katatón állapotba kerültem és csak néztem magam elé.

Azonban a dermedt sötétséget nagy ritkán vakító fény lepte el egy kis időre és ilyen esetek után mindig eltűnt egy sorstársunk. Vajon mi történhetett velük? Lehet, hogy végleg vágóhídra kerülünk egyszer? Hiába is tettem fel kérdéseket, semmi válasz nem érkezett. Börtönöm falai teljes hírzárlatot biztosítottak.

Szerencsére egy nap eszembe jutott, hogy, amikor jól ment a szekér poros hitek éledtek újjá mellettem és kezdtek el szolgálni teljes erőbedobással. Lehet, hogy ebből a sötét térből kerültek ki, innen rántotta ki Gazdám azokat a céljait, melyeket már rég nem tudott újraéleszteni. Például a szeretnék futni járni cél sokszor említette, hogy több mint harminc éves és ő bizony már nem is reménykedett, hogy még egyszer a Gazdám életében meglátja a napvilágot.

Éjt nappal át törtem a fejem, hogy mit lehetne tenni. Ismét fényben akarok lenni, élni, virágozni akarok, én akarok lenni a legfontosabb, a kedvenc, az egyedüli. El kell érnem, hogy a következő ajtónyitásnál kijussak. Az összes szóba jöhető elfejtett céllal lepaktálok és kapcsolt áru leszek. Nélkülem az innentől kiszabaduló célok nem tudnak majd virágozni teljes pompájukban.

Minden időmet arra szántam, hogy egyesével elbeszélgettem az összes céllal - hiszen nem lehet tudni, hogy ki lesz a következő, és beléjük beszéltem a szövetségünk csodás hozományát. Volt akivel könnyen ment, mint például a jó karban tartott negyvenes nő leszek cél, de voltak, akikkel elég nyögvenyelősen ment. Ide tartoztak például a végre át kellene látnom a főkönyvi kivonatot cél vagy az Apucinak is nagy volt a hasa cél.

Minden percemet arra szántam, hogy céltársaimat győzködtem, és közben egyre többet tudtam meg drága Gazdámról, megismertem a mozgatórugóit.

Teltek múltak a hetek, egyre jobban izgultam, hogy mikor lesz a következő ajtónyitás és vajon sikerül e valamelyik célnak magával rántania. Közben azon kaptam magam, hogy fokozatosan növekedett az erőm a sok tervezgetéssel, kezdtem méretes lenni és különböző érzelmek jártak át. Gazdám épp egy ruhaboltban járt, amikor eszembe jutott: Heuréka! Hát pont itt születtem. Az nem lehet, hogy a drága Gazdám erre a csodás élményre nem emlékszik. Skandálni, kiabálni kezdtem létem jogosságát. Ismerős érzések leptek el, fénykoromra emlékeztetett. Most ki fogok jutni, csak azért is! Nyílt is az ajtó, a fény beáradt, a szoknyát fogok viselni cél cellatársamat vitte el a Gazdám. Működnie kell a tervemnek! Ismét a próbafülkében voltunk, Gazdám felpróbálta a csinos kis szoknyát és igen, és igen és igen. Van Isten! Egy kicsit kicsi volt. Éljen, éljen, mindjárt megszületek! Hát így is lett, már el is öntötte a fény a cellám és ismét megszülettem. Ugyan most csak az feladatom, hogy a csinos szoknyába a Gazdám beleférjen, de addigra már olyan erős leszek, hogy ....