Már hetek óta motoszkál bennem a vágy, hogy el kellene nézni valami spiri megmozdulásra. Azt sem tudtam megfogalmazni, hogy pontosan mire vágyok, így az internetet böngészve csupa olyan tréninget, előadást láttam, aminek puszta gondolatától is elálmosodtam.

Szerencsére a facebookon - melyet sokak csak "áltatás közösségként" írnak le, mindig találni valami érdekeset. Sőt vannak olyan ismerőseim, amiért persze nagyon hálás vagyok, akik annyi eseményt posztolnak, hogy komolyan felmerülhet a gyanú, hogy ebből élnek. Így jutott el hozzám, hogy városunkba érkezik Ganga guru satsangot tartani.

Rögtön felcsillant a szemem: ez az! Egy helyes, azt hiszem francia nő, mond majd mindenféle okosakat és akkor majd nekem jó lesz. El is mentem a satsangra, ahol vidáman és egyben megnyugtatóan tapasztaltam, hogy több ismerősöm is eljött - azaz akkor biztos jó helyen járok. :-)

A satsang műfajánál tekintve elsőre talán fura műfaj, révén, hogy nem más mint általunk, a közönség által kérdéseire adott válaszok. A guru saját tapasztalataiból megválaszolja, azon emberek kérdéseit, akik mernek kérdezni ennyi ember előtt. Izgatottságomat növelte, hogy a guru iránti érdeklődés jóval nagyobb volt, mint a terem befogadóképessége. Így fittyet hányva a tűzvédelmi előírásoknak, vártuk az életünket megváltó csodát.

Ganga guru mondott pár mondatot az elején, melyben rögtön leszögezte, hogy mindannyian, külön-külön már rég ott vagyunk, ahol lenni akarunk, csak úgy tűnik, azáltal, hogy mind eljöttünk ide, nem vettük még észre. Ajaj itt gondok lesznek!

Szerencsére többen is voltak, akik éreztek annyi bátorságot, illetve tudásvágyat, hogy kérdéseket tegyenek fel. Volt ott mindenféle kérdés, hogy például hogyan tudjuk az elme állandó hőbörgését leállítani, hogyan tudunk különbséget tenni az elme és az önvalónk között, hogyan lehet a bepillantásokat állandósítani és persze a jó öreg jolly joker kérdés: honnan tudjuk, hogy megvilágosodtunk. Az azonnal ítélő közönség a kérdéseknél, sokszor nevetésbe csapott át. Persze a nevetés, még ha annak is tűnt, nem kinevetés volt, hanem egyfajta kikönnyülés, hogy van aki megkérdezte helyettünk. Felszínre hozta a kétségeinket, akadályainkat, melyek elválasztanak az énünktől. Ahogy jöttek mentek a bátor kérdezők, egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy alakváltó élien, aki különböző arcokkal és testben kérdéseket tesz fel. Élien megélésemet nagyban segítette az addigra 28 fokosra melegedett, igencsak oxigénhiányos levegő is.

Persze a válasz mindig ugyan az volt: meddig akarod még azonosítani magad egy gondolattal, egy érzéssel? Meddig akarsz még fájni? A több százszor hallott kérdés talán eggyel beljebb jutott az ego védelmi falain, de az biztos, hogy nagyon hálás voltam a kihelyezett részeimért, sokat adtak. Köszönöm!