Reggel 8 órára megérkeztek a fuvarozók és lendületesen elkezdték kiüríteni a lakást, dobozról dobozra. Mivel az utolsó apróságokra már nem maradt elég doboz, Anyuci kisebb és nagyobb táskái is be voltak vetve a csomagolásba, csak úgy mintha a strandra készülődtünk volna. Szerencsére a költöztetők még ennek is örültek és udvariasan megjegyezték, hogy milyen szépen becsomagoltuk a lakást - elvégre minden csomagnak volt füle. Ahogy fogytak a dobozok, egyre jobban visszahangzottak a szobák, pórcsíkok jelezték a képek és a szekrények egykori helyeit és a kutya egyre aggodalmasabb képpel álldogált a lábunk mellett, mondván biztos, ami biztos.

A második és egyben utolsó fuvart én vállaltam be, mert nem akartam, hogy Anyucinak kelljen maga mögött becsukni az üres lakás ajtaját. Gondoltam nem lesz semmi gond. El is sodortak a teendők, hogy ne hogy valamit ottfelejtsünk, például egy szögre akasztott ollót a konyhában, vagy édesapám nevét az ajtón, vagy a köntöst az ajtó mögött és nem utolsó sorban, hogy a kutyát ott ne felejtsem.

Végül felkerült minden a teherautóra, felnyaláboltam a kutyát és automatán zártam az ajtót, amikor belémnyilalt, hogy csak vissza kellene nézni még utoljára és elköszönni. Ahogy visszanéztem, már tódultak is a könnycseppek sok sok emlékre hivatkozva. Persze tudtam, hogy nem ideális az idő a síráshoz, főleg nem a szállítómunkások előtt, így gyorsan a napszemüvegem mögé bújtam és vezettem a teherautót az új lakás felé.

Délután háromra a fáradságnak és az érzelmi ringlispílnek köszönhetően gyakorlatilag tízpercenként elsírtam magam, amire a bátyám csak annyit mondott mosolyogva: több mint 40 évet vártunk, hogy a hugom érzelmei a felszínre törjenek, de végül csak sikerült. :-)

Estére amikor a talpunk már inkább domború volt, mint homorú előkerestük a tisztálkodó szereket, az ágyneműt és a poharakat az iváshoz. Megmutattuk a kutyának az új fekhelyét, megszámoltuk a sarkokat és lefeküdtünk.

Persze másnap az izgatottságtól már hajnalban fent voltunk. Délre ki kellett szabadítani az ebédlőasztalt, meg kellett találni a tányérokat, mert az unokatestvéremnek köszönhetően jött az egész család ebédre. Ott a dobozok között, ahol mindenki szokás szerint egyszerre beszélt a finom leves felett, tudtuk, hogy egy új csodás otthon született, mely nagyon sok csodás élménynek fog teret adni.