Nehéz megfogalmazni, hogy mit adhat a tánc egy nőnek, azonban azt mindig is éreztem, hogy a zene táncba hívja a női lelket. Másfél éve keveredtem el a Niára, elsősorban azzal a céllal, hogy a mozgás segítségével lefogyjak. Aztán mára meg már azon kaptam magam, hogy egy csodás felszabadulást hozó, kifejező eszköz lett az életemben.
Másfél óra tömény fizikai és szellemi jelenlét, ahol testembe érkezve, a lelkem táncra perdül. Szinte érzékelhető a folyamat a táncom közben, ahogy szép lassan felveszi a testem a mozgás ütemét, melegszenek az izmok, kezd a rugalmasság könnyedséget és biztonságot adni. Sokszor döntések sorozata követi egymást, ahogy az elején még egyfajta tudatos döntést hozok, hogy az adott gyakorlatot milyen intenzitással, beleéléssel csinálom. Majd egy ponton, mintha megszűnnének a tudatos döntések és a zenére támaszkodva belefeledkezve táncolok. Talán ez lehet a tudatos énem holtpontja, a testi, lelki határaim átlépése, ahol a csodák történhetnek.
Persze igazat megvallva az is előfordul, hogy máshol járnak a gondolataim, amikor csak úgy automatán követem a koreográfiát, nem tudok megérkezni a táncba. Ilyenkor azt szoktam találgatni, hogy a mellettem táncoló nők, vajon mivel foglalkozhatnak, milyen lehet a családjuk és vajon az ő gondolataik hol járhatnak. Vagy viccesen azon gondolkodom, hogy milyen finomat fogok vacsorázni. Jókat szoktam mosolyogni, amikor ilyen helyzetekben elveszek a koreográfiában és egyszer csak egy lépésnél szembe találom magam 15 táncoló és majd elmosolyodó nővel. Ekkor Enikő, a táncoktató már kiálltja is, hogy aki elrontja a lépést az kap tíz piros pontot. Én is mosolygok és megnyugszik a lelkem, de jó, végre egy hely, ahol nem lehet hibázni. :-)
Enikő külön színezetet ad a Niához, talán a több tízéves sport múltjának köszönhetően a táncórái igen dinamikusak. Valljuk be többnyire annyira leizzadok a végére, hogy a ruhám órákig szárad utána. Úgy a 70. percnél, amikor már sokan úgy érezzük, hogy lassítani lehetne, Enikő még mindig a maximumom táncol, olyan energia bedobással, hogy azon kezdek el gondolkodni, hogy vajon mit szedhet. :-) Aztán persze mindig rájövök, hogy semmit, csak imádja a munkáját. Hát nem csodás!
Tovább fokozza a kedélyeket, hogy a tánc közben karate elemeket is beiktatnak: rúgások, ütések és kiáltások formájában - természetesen zenére. Itt aztán lehetőség van arra, hogy kikiabáljuk a felgyülemlett feszültséget. Persze az elején nem igen mertem kiabálni, olyan kényelmetlen volt, de szerencsére mára már az egyik kedvenc részem. Nincs is annál jobb, amikor a nagy zene kavalkádban egy óriásit kiálthatok.
Ahogy telnek a táncórán a percek, peregnek a szebbnél szebb zeneszámok, egyre jobban át tudom adni magam a táncolásnak. Megszületik egy döntés, hogy minden sejtem táncoljon, áramoljon és kifejezzen. És ez az a sokat adó értékes idő, ami hozzásegít a megnyilvánuláshoz, a női jelenléthez. Ezen a ponton annyira könnyűnek tűnik minden, hogy merjek nőnek lenni, merjek riszálni, merjem lágyan ringatni a testem, hogy egyfajta referencia élmény születik. Nem csak, hogy erőt, lendületet ad az elkövetkező napokban, hanem nőiességem ebből tud táplálkozni.
Az óra végén van egy pár perces elcsendesedés, mely gyönyörűen átvezet a hétköznapokba, mindenki mosolyogva elköszön és reméli, hogy legközelebb is együtt táncolhatunk.
