Három különböző lakásban, hat különböző ember beteg reményvesztetten. Csak egy a közös bennük mindenki családtag. Minden reggel megy a körtelefon, a reggeli vizit: ki hogy aludt, mennyi a láza, mit vett be, melyek az új tünetek és ki kit riasztott bevásárlásért.

Hát kérem szépen ez aztán a szentimentális, igazi adventi sorsközösség, együtt lázasodunk és együtt köhögünk. Azt nem mondhatjuk, hogy nincs benne semmi szórakoztató. Én például Anyucival nem is tudok sokáig telefonon beszélni, mert amint találunk valami vicceset - ami nálunk nem ritka, a nevetéstől mindketten köhögő görcsöt kapunk, így hosszas szünetek, "ugatások" tarkítják a beszélgetést.

Sorban érkeznek az aggódó baráti hívások, mindenki felajánlja a segítségét, melyet nem győzők - nagyon hálásan ugyan, de visszautasítani. Olyanok vagyunk mint a megsebzett állatok, akik elbújnak, nehogy a vadorzók észrevegyék őket. Persze az sem segít, hogy az égnek álló hajam kísértetiesen hasonlít egy ciroksöprűhöz és a láztól a pattanásaim száma meghaladják az EU tagállamok számát. Még az a szerencse, hogy ennek ellenére néhány barát kellően erőszakos és hoznak fel kaját, megmentve az éhenhalástól.

A nagy itthoni szenvedésben két elképesztően nagy piaci rést fedeztem fel: Az egyik a higanyos hőmérő lerázó berendezés - ezt gondolom nem is kell kifejtenem, a másik az ízlelést elvevő spray.

Úgy jártam, hogy nem éreztem az ízeket, evéskor pár falat után rájöttem, hogy nincs is értelme tovább enni. Minek? Nincs is íze. Ez lehetne a fogyókúrázok álma. Evésnél befúják a nyelvüket és unalmasnak találnák az ételt.

A szaglásom is elment, ami egy nagyon fura tapasztalás, mert tulajdonképpen nem is veszi észre az ember, hogy nincs. Abban a tudatban van, hogy van szaglása, miközben nincs. Persze az agy emlékeztet, hogy az nem lehet, hogy egy többnapos betegen viselt pizsamának ne lenne szaga.

A legszánalmasabb pillanatai a betegeskedésnek az éjjeli ébrenlétek, amikor a köhögés, vagy a magas láz miatt nem tudok aludni. Reménytelenül mindenki alszik, az egész város alszik, én meg kínomban fel alá sétálgatok. Persze nem gyújtok ilyenkor lámpát, mert az olyan végleges felkelés lenne, így kihasználva az utcáról beszűrődő fényt, inkább botorkálok. Ilyen tehetetlen állapotokban szoktam elhatározni, hogy másnap elmegyek az orvoshoz, és az elveim ellenére az összes forgalomban lévő antibiotikumot beszedem. Még az a szerencse, hogy ez az elkeseredés másnap reggelre alábbhagy.

Vannak holtpontok, amikor már semmi sem jó, már fáj a hátam a fekvéstől, a sorozataimtól skorbutot kaptam, a könyveim hirtelen olyan unalmasakká válnak, hogy nem is értem miért vettem meg őket. Könnyen az az érzésem alakulhat ki, hogy ennél rosszabb már nem is lehet. De lehet. A számítógépem valamilyen oknál fogva jelszót kér és letilt. Révén, hogy nincs tévém, ez számomra egy sakk matt lépés volt.

Éreztem, hogy a gyógyuláshoz való hozzáállásom nem túl támogató, hát most rákényszerültem, hogy átgondoljam a merre az arrát. Hirtelen minden barátok által javasolt gyógymódot bevetek: szódabikarbónás lábfürdő, kakukkfű tea, mellkas zsírozása és dunsztolása és nem utolsó sorban gargalizálni a jó öreg pálinkával. Azt nem tudom, hogy melyik hogyan járult hozzá a gyógyulásomhoz de legalább sikerült lenyugodni. Csak könnyebb a gyógyulás, ha nincs ellenállás. :-)

Most itt a finishben, elindult a közös családi verseny: Ki lesz egészséges Karácsonyra címmel. Hát nagyon nem akarok lemaradni.