Már évek óta gyanítom, hogy az amit én látok a tükörben, az nem teljesen azonos azzal, amit mások mondanak rólam. A saját magam megítélése a tükör alapján ráadásul teljesen le van maradva. Az elmúlt időszakban azáltal, hogy sokat fogytam, az utcán sétálva a kirakatban nem ismerek magamra. Csak az tűnik fel, hogy megy mellettem egy nő, akinek ugyan olyan a kabátja, sőt a táskája is.
A másik véglet, amikor önfeledt pillanataimban elfelejtem, hogy eltelt negyven év és valahol meglátom az arcom, végigfut az elmémben a kérdés: Ez meg kicsoda? Akkor a karikák a szemem alatt most már nem csak a fáradság jelei? Innentől velem fognak lakni?
Valahol ott csúszhatott el a saját magam megítélése, hogy keveset néztem ez idáig tükörbe. Mondhatni csak funkcionálisan nézek bele: a reggeli smink elkészítése, új ruha megtekintése, pattanások kinyomása. Apropó jó pár évvel ezelőtt vettem egy nagyítós smink tükröt, azt remélve, hogy abban aztán mindent fogok látni. Hát így is lett, még azt is látom, ami nincs. Még a gigám is szőrösnek tűnik benne, az amúgy szabad szemmel láthatatlan bőrszíneződéseim kísértetiesen hasonlítanak a leprás megbetegedés tüneteihez. Teljes egyetértésben abban maradtam magammal, hogy a tükör nagyítós részét, csak vészhelyzet esetén használhatom.
A tükörrel való viszonyom érdekesen alakult a táncteremben, ahol is körbe óriási tükrök vannak. Eleve úgy szoktam helyezkedni, hogy ne közvetlenül lássak magamra, meg hát az oktató is szokta jelezni, hogy ne a tükör alapján ítéld meg magad. Amikor az elmémmel azt gondolom, hogy az adott mozdulatsor esetleg nem a legtökéletesebben mutat, akkor szoktam meglesni magam. És itt jön számomra a nagy csodálkozások ideje: tök jól néz ki a mozdulat. Egyáltalán nincs szinkronban az elgondolásom a valósággal. Egész lelkesítő, hogy jobban mutatok, mint ahogy gondoltam. Hasonlóan pozitív élmény a kocsi visszapillantó tükre is, mert abban valahogy olyan jól mutatok. Talán azért mert csak részleteimet látom, és nem az egészet. :-)
Határozottan irigylem a 96 centis unkaöcsémet, akinek a szobája bejárata mellett van egy óriási tükör. Az esetek többségében, de ha öltözködik, akkor biztos, megnézni magát, saját szemébe néz és elégedetten hümmög egyet, majd tovább áll. Még vagy fogalma sincs a "tükör szindrómáról", vagy tök jó a saját maga megítélése.
Egyszer azt olvastam, hogy valamelyik légitársaság utaskísérőinek a kiképzésénél tükrös szobát alkalmaznak. Egy teljes napot szánnak arra, hogy megtanuljanak a tükörbe nézve, közben ellenőrizve magukat természetesen mosolyogni. Addig fejlesztik magukat, amíg a vicsorgásból szép kellemes mosoly nem lesz. Hát azt nem tudom, hogy nekem meddig tartani ez a tanfolyam, de az biztos, hogy jót nevetnék kínomban.
Már megint oda lyukadok ki, hogy egy jó, kiadós nevetéssel minden nehézségen át lehet menni. Lehet, hogy mozgalmat indítok, ahol a tagoknak semmi más feladata nem lesz, mint mosolyogni a tükörbe, mindaddig, amíg nem elégedettek magukkal!
