Mindig is foglalkoztatott, hogy mi lenne, ha a fák beszélni tudnának. A mi diófánk több mint száz évet állt a kertben, végignézve a háborúkat és 4 család életét. Vajon mit mesélne a háborúról? Alig néhány méterre tőle hosszú lövészárkok húzódnak még a mai napig is. Gyerekkoromban azt játszottuk, hogy ki milyen leletet talál az árkokban. Számtalan töltényt, furcsa fémdarabkákat vagy még egy ló koponyát is találtunk, ami egyébként tökéletesen alkalmas pingpong labda tárolására.

Vajon neki is fájt az a sok szörnyűség?

Vagy vajon ő is élvezte, hogy a kismacskáink felszaladtak a törzsén, vagy amikor a Rozi hintázva szunyókált alatta?

De ami számomra a legfontosabb, hogy számtalan beszélgetésnek volt tanúja a lombja alatti asztalnál. Sok nevetés, családi történetek, viták és nagy hallgatások. Ő még hallotta az apám hangját, a nagybátyám kategorikus válaszait, a János bácsi kutyájának ugatását. Van ebben az elengedésben valami sikítóan tehetetlen érzés. Mi van akkor, ha már senki nem emlékszik az apám hangjára, mert már a szakálla illatát sem tudom felidézni. Ahogy telik az idő a diófa is feledésbe merül. Érthetetlen módon minden porcikám hőbörögve tagadja az elengedést, annak ellenére, hogy az univerzum minden egyes sejtje kiabálja az elmúlás természetességét, a változást. Ellenállók, pedig amióta az eszemet tudom, mindig is volt elmúlás, úgy is fogalmazhatnék, hogy soha nem volt állandóság. És mégis minden ősszel ki vagyok borulva, hogy elmúlik a nyár. Ez a gondolat, hogy soha többet nem lesz az almás pitén saját diónk, teljesen kiborít. Értem én, hogy ez nevetségesen hangzik, de egy olyan mondat is megfogalmazódik, hogy soha többet nem fog az apám megölelni. Na ez a mondat csak a síráshoz jó előjátéknak.    

Szóval idén már sajnos nem kell összegereblyézni a diófa leveleit, mert biztonsági okokból kifolyólag kivágtuk. Üregessé váltak az ágai, megöregedett és egyre nehezebben tudta tartani magát. Egyenlőre a törzse alsó részéből egy széket faragtunk. Telefonálós széknek hívjuk, hiszen mindig is ott volt a legjobb vétel a kertben.

Lassan kezd világossá válni, hogy hiába vagyok durcás a Teremtőre, gyakorlatilag nem vagyok ettől beljebb. A föld akkor is forog, ha én ellen tartok a lábammal, a nap akkor is felkel, ha én megtiltom és az idő akkor is pereg, ha nem veszem tudomásul.

A dacos ellenállásban feltűnt, hogy a figyelmemet mágnesként vonzzák azok az emberek, akik a kanapénfekvős nézőpontomból fanatikusnak tűnnek. Persze mások csak úgy definiálnák őket, hogy céltudatosak. Ott van például az a vikinges sorozat, ahol a viking király egy elképesztően szegényes és ráadásul csontig hatolóan hideg faluban elhatározza, hogy meghódítja Európát. Hogy érti ezt? Honnan jött neki ez a gondolat? És ráadásul amint elhatározza, azonnal hiszi, hogy az istenek mellette állnak. Jesszusom! A lakásom egyáltalán nem szegényes, sőt még fűtés is van és nem hogy Európa meghódítása nem jut eszembe, hanem azt sem tudom, hogy kit hívjak fel, hogy mondja meg nekem mit csináljak.

Sőt mi több, amikor harcba indultak a vikingek, annyit mondtak egymásnak, hogy már megnyertük a csatát, már csak végig kell csinálni. Te jó ég, vajon mi kell ahhoz, hogy így álljak az életemhez? Vajon mi a különbség a viking király és köztem? Mondjuk jobban bírják a hideget, az biztos. De még mi? Nem tudom.

Hahó! Légy szíves mond meg, hogy mi a különbség a viking király és köztem?

Szokás szerint semmi válasz. Nagyon uncsi vagy te ott fent!

Egy ismerősöm átküldött egy indiai milliárdosról egy kisfilmet, hátha inspirálónak találom. Meglátása szerint két kérdést kell feltenni a cselekedeteinkkel kapcsolatban. Hasznos? Szórakoztat? Ha mindkettőre nem a válasz, akkor azonnal hagyd abba. Hát a vekengésem sem nem hasznos, sem pedig szórakoztató. Akkor most már hivatalos: haszontalan vagyok. Hát ez elég rosszul hangzik.

Az elmémnek egy része különböző gondolatokkal kezd etetni, mint valami csirkét. Például a viking király biztos karizmatikus képességekkel bírt. Pi, pi, pi, pi, ezen rágódj! Olyat volt képes meglátni, amit én még soha. Pi, pi, pi, pi. Felsorakoztatom, hogy én miért nem vagyok képes bármire. Ez igen.

Hasznos? Nem.

Szórakoztató? Hát esküszöm egy idő után a szánalmasság tud vicces lenni.

Az nem létezik, hogy nincs nekem valami szép dolog szánva. Please.

Na jó, kell hogy legyen valami külső, korlátozó tényező. Valaki, valahol nem hagy kibontakozni. Gondoltam az a tuti, hogy ha ennek a végére járok és megkérdezem az asztrológiát tanuló sógornőmet.

Szia! Izé, tudom, hogy még csak pár hónapja tanulod, de holnap felmegyek és elemezz ki. Mond meg a tutit!

Hát így is lett, közel három órán keresztül mesélt rólam. Egy darabig nagyon lelkesen figyeltem, hogy mit is jelent, az, hogy a sok bolygó össze vissza különböző házakban van. Míg nem sikerült feltennem a két óra után a lényegre törő kedvenc kérdésemet, hogy MIT CSINÁLJAK HOLNAP REGGELTŐL?

Majd mosolyogva annyit mondott, hogy elérkezett életednek azon szakasza, amikor tudatosan kell akarnod a sorsod. Hú! Hát ez nagyon komolyan hangzik. Egész megrendültem ettől a gondolattól. Nem tudom pontosan, hogy mit is takar, de ez valami komoly dolog.

Hahó ott vagy? Mit kezdjek az életemmel? Hogyan tovább?

Semmi válasz. Kezd gyanús lenni ez a csend. Lehet, hogy odafent elkeverték a sorsfeladatomat? Elfelejtettek üzenetet küldeni, hogy hogyan tovább. Vagy ami még kiábrándítóbb, hogy átraktak a "most már oldja meg maga", "most már tudnia kell" részlegre? Ez a mondat percekre lebénít. Mi van? Most ki akarnak szúrni velem? Cserben hagytak érzés önt el. Meg sem kérdezték, hogy akarom e. Miért pont én? Persze ez olyan hülyén hangzik, mert tulajdonképpen nem is tudom, hogy kik hagytak cserben.

Az elmúlt években, ha ilyesmit éreztem, azonnal már-már kényszeres cselekvésbe fojtottam magam. Sokszor irigylem a barátaimat, akik nyakig merülnek a gyereknevelésben vagy annyira sokat dolgoznak, hogy elmosogatni sincs idejük. Így könnyű. A víz alatt nem látszik a sziget. Vagy mégis merüljek el a hétköznapi teendőkben? Már annyira unom a teendőket toborzó vagy a tömjük tele zsúfolásig a naptáramat mintámat. Túlságosan jól mennek. Elég volt.

Azonnal mondj valamit!

Semmi. Jó ezt gondoltam, hogy nem ez a jó hangnem.

Légyszi, légyszi, légyszi.

Egyre szánalmasabb vagyok. Itt ülök a kanapémon és könyörgök. Ahelyett hogy ..... Nem tudom befejezni a mondatot. Valaki azonnal fejezze be a mondatomat!

A visszatérő álmom jut eszembe. Az utóbbi pár hónapban sokat álmodok költözésről. Többnyire régi lakásokat nézegetek, melyeknél kiderül, minek után megvettem, hogy van egy ajtajuk,- nem feltétlenül logikus módon, mint egy erkélyajtó, amely egy óriási nagy térre nyílik. Egy több száz négyzetméteres lapos tetőre, vagy egy senki által nem használt teraszra. Mindig szépen süt a nap és az jár a fejembe, hogy micsoda értékre tettem szert, milyen szerencsés vagyok. Nem vagyok egy álomfejtő specialista, de valami olyat sugall, hogy előre nem tudhatom, hogy mit is veszek. Jó ez akkor azt jelenti, hogy a tudatalattim sejt valamit, hogy merre kellene menjek? Na nem mintha a tudatalattim szóba állna velem.

Addig itt fogok ülni a kanapémon, amíg nem szólsz hozzám. Kérek egy tervet!

A hűtőszekrény zúgásán kívül semmi. Látom, ahogy majd kérdezik a rokonaimat, hogy miben haltam meg. Szomorúan csak annyit mondanak, hogy nem tudják pontosan, az orvosok szerint leállt a keringése. Pizsamában feküdt a kanapéján és megszűnt létezni. Hát ez aztán a szánalmas végkimenet. Az igazi inspiráló életút a gyerekeknek a családban.

Ezt nem hagyhatod! Legyél már együttérző! Te ott valahol!

Persze most is semmi. A minap összefutottam egy csajjal, aki a téli hónapokban kiadja a lakását külföldieknek. Majd rögtön rátért arra, hogy az én lakásomat is könnyen ki lehetne adni, és egész keveset kellene csak hozzárakni, hogy a pálmafák alatt tölthessem a telet. Az egyik felem már lelkileg össze is pakolt és a legnagyobb gondja mindössze az volt, hogy már nem lehet a boltokban fürdőruhát kapni, pedig a régi már nem illik a pálmafák alá. A másik felem szörnyülködni kezdett, hogy te jó ég ebben az idegállapotban, mi több a család és barátok nélkül a pálmafák alatt? Jó a pálmafák és a szörnyülködni szó nem illik egy mondatba, ezt én is érzem. De van benne valami menekülős érzés. Végül is ott is én leszek, csak a pálmafák alatt. Vagy számít a szélességi fok? Kis helyes táj gyerekek kuncognak majd körülöttem kíváncsiskodva. Vajon mit csinál a néni a parton hetek óta egy helyben? Mint a partra vetet hal. A szüleik majd azzal magyarázzák, hogy ezek a furcsa európaiak valami fura dolgot kergetnek. És persze igazuk lesz.

Mindenki egyszerre beszél, a legkisebb gőgicsél, a nagyobbja a "gyeje játszanit" mantrázza, a műhelyből kiszivárog a csiszológép hangja, csilingel a sütő, hogy elkészült az ebéd, a kutyák csaholnak, és valamelyik szomszéd szüntelenül füvet nyír. Akár csak Mézgáék. A sűrű és zsúfolt tér ellenére van valami megnyugtató a nagy családi és baráti hétvégékben.

Persze a gyerekek miatt mindenki korán kell, de mosolyogva próbálunk túllendülni a tömegszállás során elszenvedett fáradalmakon. Hiszen egy szép új nap elé nézünk. Mindannyian hálát adunk az új kávégépnek, amely gyorsan kiszolgál bennünket és a közel százéves diófa alatt a kávéscsészénkbe kapaszkodva élvezzük a napsütéses reggelt. Néhány másodperce, akár el is tudnám képzelni, hogy az egész napot itt töltjük a fa alatt pizsamában. De egy váratlan pillanatban, mint valami méhkas mindenki megmozdul, versenyzünk a fürdőszobákért, egyeztetjük a napi menüt, hogy kinek van nagyobb türelme a gyerekekkel foglalkozni, van e valami halaszthatatlan házimunka, illetve ki szeretne valamit nagyon csinálni.

Tulajdonképpen folyamatosan beszélgetünk, mindig azokkal akik éppen jelen vannak. A létszámtól függően változhat a téma, illetve a téma mélysége is. Bárhol is folyik a beszélgetés egy idő után mindenkinek feltűnik a rendszeresen visszatérő, idegeinket borzoló csiszológép hangja. Vendégeink udvariasan kérdezik, hogy vajon a bátyám mit csinál a műhelyben. Mi háziak próbálunk mosolyogni és kezünkkel legyintve csak annyit mondunk: új hobbija van. Az elején még érdeklődve megnézik a műhelyben készülő csodás bútordarabokat, de a nap végére már fanatikus rögeszmésnek tűnik. Még az a szerencse, hogy időközönként csillogó szemmel kijön megmutatni az aktuálisan elkészült bútordarabot és láthatjuk, hogy számára ez egy igen látványos és eredményes kreatív folyamat.

A délelőtt elrepül a főzéssel, somszedéssel, vakondtúrások felszedésével és a vendég kutya felkutatásával az erdőben. Az új nagy asztalnak köszönhetően csodásan elférünk nagy számban az ebédnél. Egymást követik a fogások, szokás szerint mindenki egyszerre beszél és születésnap révén még éneklés is kijár az ünnepeltnek. A közel másfél órás ebéd végére többen elmormolunk egy imát, hogy ügye mind a két gyerek lefekszik és el is alszik. Hivatalosan is zöld lámpát kapunk, mi mint felnőttek, hogy sziesztázzunk. Megindul a csendes, észrevétlen futam a hintaágyért, függőágyért, kerti padért és végül jobb híján a kocsi hátsó üléséért. Nettó 2 és fél óráig még a levél sem mozdul a Klausz család táján.

Majd a legkisebb 11 hónapos ébreszti a klánt. Ismét kávéval a kezünkbe a nyugágy körül üldögélünk, beszélgetünk, csodáljuk a cseperedő gyerekeket, örülőnk, hogy egy kutya sem hiányzik, és csak úgy vagyunk. Vagyunk, mint egy szép család, szeretetben, békében és élvezzük, hogy üzemel a család.

Megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy nem én vagyok az egyedüli a földön, akinek egy fura kicsi muki dumál a fejében. Pár évvel ezelőtt Manga barátnőmmel az egyik éppen soron következő önismereti tréningre zarándokoltunk, amikor is már pattanásig voltak az idegeink, fáradtak voltunk a „nagy munkától”, egymásra néztünk és csak annyit kérdeztünk egymástól: a te fejedben is van egy hang, ami nem hagyja abba az események tudósítását? Nagy megkönnyebbülés volt ez számunkra, hiszen kiderült, hogy normálisak vagyunk, vagy mindketten skizofrének. Bármelyik is, végre nem vagyunk egyedül.

Azt gyorsan tisztáztuk, hogy ez a hang valószínűleg nem az Úr hangja, hanem valami belső folyamatok hangja lehet. Fantáziánk megállíthatatlanul elkezdett szárnyalni. Nevet adtunk nekik: az enyémet Frankynek hívták – az angol őszinte szóból származtatva és Mangáét pedig Albertnek hívtuk – értelemszerűen Einsteinre hajazva. Kinézetüket illetően manók voltak, hálósipkával a fejükön, állandósult kaján vigyorral az arcukon egy irányító központban, sok gombbal és egy nagy monitorral. Pont úgy, mint az Agymanók című animációs filmben. Ennek a filmnek, mi is megírhattuk volna a forgatókönyvét, bár esetünkben inkább dokumentumfilm kategóriába sorolnám. Réka és Manga személyiségének működése címmel.

Heteken keresztül hasunkat fogtuk a nevetéstől, hogy Franky és Albert micsoda dumákat nyom, például hogy utálják, ha jó kislányként kell viselkedjünk, amikor béna emberekkel próbálunk udvariasak lenni és mennyire nincs kedvük megfelelni senkinek és semminek.

A legérdekesebb talán az volt, hogy mennyire pontosan láttuk, hogyan archiválják a sérelmeket a manók és a megfelelő pillanatban hogyan kapják elő az adekvát kartont a fiókból, mint valami referenciát és kiabálják az irányítóteremben, hogy VÉSZRIASZTÁS, SÉRÜLÉS KÖZELEDIK.

Persze hamar rájöttünk, hogy a barátainkat nem terhelhetjük Franky és Albert tudósításával, mert egy idő után furán mosolyogtak, talán az ő manójuk azt mondta, hogy ez idáig egész normálisnak tűntünk, de most mintha valami nem stimmelne.

Összességében csodás pár hónap volt Franky és Albert társaságában, őszinte kommunikációra tanított, hogy merjük kimondani valójában mit is üzen az irányítópult. Elmondhatatlan könnyebbséget okozott kimondani mindent, ami bennünk valaha is megfogalmazódott. Talán nekik is köszönhettem, hogy a barátságom Mangával ilyen szorosra fűződött. Egyébként is jobb négyen lenni, mint ketten. Nem? Ügye Albert?

Mikor feléd tartok látogatóba listát készítek, hogy miről fogok beszámolni. Persze az ágyad mellett állva a lista már sehol sincs, szótlanul állok a fejednél és csak simogatom a homlokod. Néha azt képzelem, hogy alszol, de amikor megrándul a lábad vagy a szemhéjad, rám zuhan a sokkoló valóság, hogy kómában vagy. Már több mint 90 napja.

Van egy részem, ami legszívesebben odamenne az ágyadhoz és addig rázna, amíg fel nem ébredsz. Vagy artikulálatlan hangon kiabálna: kelj már fel végre!!!!!!!!!!! Igen jól hallod, most jön az a rész, hogy felkelsz! Persze a másik részem addig ölelne, ameddig csak tudna.

Azt mondják, hogy mindent hallasz, tehát nincs hiába kimondott szó. Így kikerülve az ágyad melletti megszeppentségemet, inkább írok neked. Az első és legfontosabb, amit el szeretnék mondani, hogy többen szeretnek, mint azt te valószínűleg valaha sejtetted. Gondolj egy számra, és azt szorozd meg százzal. Ja, és ne felejtsük ki a kutyát sem, aki igen mélabúsan ténfereg a kertben. Van egy kifejezés, hogy ökológiai lábnyom, ezt rád vetítve, úgy mondanám, hogy igen nagy a szeretetlábnyomod.

Ugyan a családi gépezet megy tovább, de folyton halk kattogást hallani, amikor a te fogaskereked kimarad. Hullámzik a hangulat, ki mikor bírja jobban lelkileg. Egyébként a gyerekeidre állati büszke lehetsz, nem is beszélve a párodról. Van amikor jól esik beszélni rólad, vagy jól esik kisírni a felgyülemlett érzéseket, de van amikor inkább várakozva hallgatnánk. Próbálunk kapaszkodni a jó leletekbe, egy új reakciódba. Apropó a múltkor, amikor meséltünk neked az otthoniakról, egyszer csak nagy krokodil könnyek peregtek le az arcodon. Egy pillanatra megdermedtünk, hogy ez vajon mi lehet, egy vegetatív reakció, vagy talán egy érzelmi megnyilvánulás. Nem tudom, de jobban esik az utóbbiban hinni.

Egyébként nagyon jól áll a rövid haj, tudtad, hogy milyen jó a fejformád? Na de majd meglátod magad is. Most mennem kell, megyek táncra. Majd még írok. Puszi

Utóirat: ha legközelebb meglátogat Jézus, mond meg neki légy szíves, hogy köszönöm, hogy szerethetlek. Ja és bocsánat, hogy sürgetlek.

Minekután véget értek az ünnepi játékok, diadalittasan élveztem Gazdám támogatását. Végre ismét én lettem az elsődleges Cél. Ugyan éreztem, hogy még nem vagyok elég erős az egyeduralomhoz és hát tanulva a múltbeli váratlan és érthetetlennek tűnő bukásomból, tudtam, hogy valamilyen tervet kell kidolgozzak.

Nyomozásba kezdtem, hogy vajon kik lehetnek az ellenségeim. Egy nagy makacsul erős céllal állok szemben, vagy esetleg Gazdám szétaprózza magát sok kis apró céllal, vagy ami talán a legrosszabb, hogy Gazdámnak nincsenek is céljai. Az utóbbit azonnal elvetettem, ahogy bevillant a képe a meglehetősen zsúfolt elfelejtett célok börtönének. Vannak itt célok kérem szépen, csak lehet, hogy Gazdám már nem is emlékszik rá, hogy melyiket üzemelteti.

Miközben kutatással töltöttem az időm nagy részét, egyszer csak látom, hogy Gazdám a menzán a tálcájára rak egy palacsintát. Háló! Mi történik? Azonnal rakd vissza! Gondolj a csinos kis szoknyára! Artikulátlan hangon üvöltöztem, mikor egyszer csak egy mély, rezzenéstelen hang szólalt meg a háttérben.

Haaaagyd abbbbbba a kiabáááááálást!

Hát ez meg ki a fene volt? Próbáltam körbenézni, hátha látok valakit, de semmi. Hát te meg ki vagy? kiáltottam egy kicsit remegő lábakkal.

ÉÉÉÉn vaaaagyok a szokáááááás raaaaabja.

Micsoda? Minek a rabja? Ki a rab itt egyáltalán? Te egy cél vagy? - kérdeztem egyre bizonytalanabb hangon.

Neeeeem. ÉÉÉn a Gazdáááámmal éleeek, amióóóóóta csaaak az eszééét tuuuudja.

Ez valami beépített cucc lehet? Próbáltam rendszerezni a gondolataimat, de éreztem, hogy kezd elönteni a sárga irigység. Ennek a nagy meláknak még meg sem kellett küzdeni a születéséért, a fenntartásáért, ez csak úgy van alanyi jogon? Ez csak valami vicc lehet.

Hát ilyen ellenségre nem számítottam, de tudtam, hogy nem adhatom fel. Gyorsan felkerestem azon céltársaimat, melyek már régóta Gazdámat szolgálják, hogy meséljenek nekem a Szokás Rabjáról. Nem túl szép dolgokkal kecsegtettek, elmondták, hogy annyira erős, hogy több mint három hét mindennapos munka kell ahhoz, hogy sikerüljön megtörni. Nekem ezzel szemben elég volt egy palacsinta és már semmissé is váltam. Azt mondták, hogy olyan mint a Titanic hajó. Hiába állították le a motorokat a közelgő jéghegyet látván és kormányoztak más irányba. A hajó a tehetetlenségénél fogva már nem tudta elkerülni a szerencsétlenséget. Ajajajaj, hát itt gondok lesznek. Csak van valami gyenge pontja!

Vad gondolkodásba kezdtem, de csupa olyan dolog jutott eszembe, ami szegény Gazdámnak igen nagy fájdalmat okozna. Például mondjuk, szájzárat kapna három hétre és nem tudna palacsintát sem enni.

Gerillaháborúmat másképp kell vívnom. Elkezdtem skandálni, sugározni Gazdámból, hogy dicsérjék meg, milyen klassz kis blogot írt a múltkor. Hát be is jött, sorba jöttek a barátok, a családtagok, hogy milyen jó kis bejegyzést írt, talán ez volt az eddigi legjobb írása és milyen fantasztikus, hogy ismét elkezd fogyókúrázni. Bingo! Szorul a hurok! Belépett a jó öreg barátunk, a Mr. Szégyen. Jó kis hátszél lesz ez nekem. Hiszen, ha mindenki tudja, hogy drága Gazdám fogyózni kezd, akkor nem lehet, csak úgy fű alatt abbahagyni. Nem tud másként lépni, élni, mint fogyni :-).

Na, ki az erősebb, a Szokás Rabja vagy a Szégyen? Micsoda gyönyörű ütközet! Megy a csihi puhi. A nagy böszme óriás és az alamuszi csatája. Csak hátra kell dőlnöm a páholyba és kivárni az én időm.

És igen, és igen, és igen. Gazdám a táncon beleadott apait-anyait és vacsorára jóval kevesebbet evett. Na, ki a jani?

Egy kora tavaszi szerdai napon születtem egy áruházi öltözőfülkében. A bábám egy szűknek bizonyult nadrág volt, mely olyan szinten csalódottá tette a Gazdámat, hogy meghozta azt a döntést, azaz engemet, hogy le kell fogyjon. Számomra egy csodás nap volt, hiszen már régóta láttam a születésem vágyát, hogy a drága Gazdám mennyire vágyott rám. Mondhatni évek óta megállíthatatlanul készülődtem a születésemre.

A születésemet követően miden támogatást megkaptam, én voltam az első, a kedvenc. Hozzám igazította az étkezését: mindenféle új, de fura ételeket kezdett enni, sőt még mozogni is elkezdett intenzíven. Táncolt, futott, gyalogolt. Mint egy jól vezényelt zenekar, aminek minden egyes tagja a nevemet skandálta. Maga volt a csoda, melynek segítségével egyre erősebb és részletgazdagabb voltam. Volt, hogy annyi érzelemmel töltött fel Gazdám, hogy sorra lesöpörtem azokat a sorstársaimat, melyek az utamban álltak. Sőt rég elfelejtett Céltársaim hamvaiból ébredtek és mellém állva támogattak. Például az "erősítsük meg a hátizmaim" céllal olyan szoros barátságba keveredtem, hogy szinte minden mozgás során külön figyelmet kapott. Vagy a "hagyjuk el a vérnyomáscsökkentőt" cél olyan extázisba keveredett a közös munka során, hogy szorgalmasan vérnyomás naplót vezetettet Gazdámmal, mint valami bűnügyi helyszínelő. Szóval minden egy irányba mutatott, minden út Rómába vezetett, elkezdtek Gazdámról leolvadni a kilók.

Azonban teltek múltak a hónapok és egyre gyakrabban el-el veszítettem a Gazdámat. Hol vagy gazdám? kiáltottam szánalmasan, de már csak a visszhangomat hallottam, nem tudtuk felvenni a kapcsolatot. Vajon mi történhetett? De hiszen olyan jól megvoltunk. Napról napra gyengébb lettem, annyi erőm sem volt a végére, hogy Gazdámat piszkálva lelkiismeret furdalása legyen.

Mígnem egy nap egy sötét kis helyen ébredtem Gazdám elméjében, olyan volt, mint egy talált tárgyak osztálya. Egy nagyon zsúfolt tér, telis tele sorstársakkal. Mindenkinek ugyan az volt a története, mintha testvérek lettünk volna. Ott volt például egy már igen poros cél Gazdám gyerekkorából: a régész leszek cél, majd a nem leszek többé naiv, de voltak olyanok is, mint a csak magas sarkúban járok csaj leszek vagy a három gyereket szülök cél. Mint egy nagy múzeum, ahol elfeledett korszakok emlékei ásítoznak reménytelenül.

Mit volt mit tennem, kezdtem beletörődni végzetembe, ugyan néha, ha rossz volt a kedvem szóba elegyedtem sorstársaimmal és közösen visszaemlékeztünk fénykorunkra, a csodásan pezsgő közös munkákra a Gazdánkkal. Azonban szép fokozatosan katatón állapotba kerültem és csak néztem magam elé.

Azonban a dermedt sötétséget nagy ritkán vakító fény lepte el egy kis időre és ilyen esetek után mindig eltűnt egy sorstársunk. Vajon mi történhetett velük? Lehet, hogy végleg vágóhídra kerülünk egyszer? Hiába is tettem fel kérdéseket, semmi válasz nem érkezett. Börtönöm falai teljes hírzárlatot biztosítottak.

Szerencsére egy nap eszembe jutott, hogy, amikor jól ment a szekér poros hitek éledtek újjá mellettem és kezdtek el szolgálni teljes erőbedobással. Lehet, hogy ebből a sötét térből kerültek ki, innen rántotta ki Gazdám azokat a céljait, melyeket már rég nem tudott újraéleszteni. Például a szeretnék futni járni cél sokszor említette, hogy több mint harminc éves és ő bizony már nem is reménykedett, hogy még egyszer a Gazdám életében meglátja a napvilágot.

Éjt nappal át törtem a fejem, hogy mit lehetne tenni. Ismét fényben akarok lenni, élni, virágozni akarok, én akarok lenni a legfontosabb, a kedvenc, az egyedüli. El kell érnem, hogy a következő ajtónyitásnál kijussak. Az összes szóba jöhető elfejtett céllal lepaktálok és kapcsolt áru leszek. Nélkülem az innentől kiszabaduló célok nem tudnak majd virágozni teljes pompájukban.

Minden időmet arra szántam, hogy egyesével elbeszélgettem az összes céllal - hiszen nem lehet tudni, hogy ki lesz a következő, és beléjük beszéltem a szövetségünk csodás hozományát. Volt akivel könnyen ment, mint például a jó karban tartott negyvenes nő leszek cél, de voltak, akikkel elég nyögvenyelősen ment. Ide tartoztak például a végre át kellene látnom a főkönyvi kivonatot cél vagy az Apucinak is nagy volt a hasa cél.

Minden percemet arra szántam, hogy céltársaimat győzködtem, és közben egyre többet tudtam meg drága Gazdámról, megismertem a mozgatórugóit.

Teltek múltak a hetek, egyre jobban izgultam, hogy mikor lesz a következő ajtónyitás és vajon sikerül e valamelyik célnak magával rántania. Közben azon kaptam magam, hogy fokozatosan növekedett az erőm a sok tervezgetéssel, kezdtem méretes lenni és különböző érzelmek jártak át. Gazdám épp egy ruhaboltban járt, amikor eszembe jutott: Heuréka! Hát pont itt születtem. Az nem lehet, hogy a drága Gazdám erre a csodás élményre nem emlékszik. Skandálni, kiabálni kezdtem létem jogosságát. Ismerős érzések leptek el, fénykoromra emlékeztetett. Most ki fogok jutni, csak azért is! Nyílt is az ajtó, a fény beáradt, a szoknyát fogok viselni cél cellatársamat vitte el a Gazdám. Működnie kell a tervemnek! Ismét a próbafülkében voltunk, Gazdám felpróbálta a csinos kis szoknyát és igen, és igen és igen. Van Isten! Egy kicsit kicsi volt. Éljen, éljen, mindjárt megszületek! Hát így is lett, már el is öntötte a fény a cellám és ismét megszülettem. Ugyan most csak az feladatom, hogy a csinos szoknyába a Gazdám beleférjen, de addigra már olyan erős leszek, hogy ....

Reggel 8 órára megérkeztek a fuvarozók és lendületesen elkezdték kiüríteni a lakást, dobozról dobozra. Mivel az utolsó apróságokra már nem maradt elég doboz, Anyuci kisebb és nagyobb táskái is be voltak vetve a csomagolásba, csak úgy mintha a strandra készülődtünk volna. Szerencsére a költöztetők még ennek is örültek és udvariasan megjegyezték, hogy milyen szépen becsomagoltuk a lakást - elvégre minden csomagnak volt füle. Ahogy fogytak a dobozok, egyre jobban visszahangzottak a szobák, pórcsíkok jelezték a képek és a szekrények egykori helyeit és a kutya egyre aggodalmasabb képpel álldogált a lábunk mellett, mondván biztos, ami biztos.

A második és egyben utolsó fuvart én vállaltam be, mert nem akartam, hogy Anyucinak kelljen maga mögött becsukni az üres lakás ajtaját. Gondoltam nem lesz semmi gond. El is sodortak a teendők, hogy ne hogy valamit ottfelejtsünk, például egy szögre akasztott ollót a konyhában, vagy édesapám nevét az ajtón, vagy a köntöst az ajtó mögött és nem utolsó sorban, hogy a kutyát ott ne felejtsem.

Végül felkerült minden a teherautóra, felnyaláboltam a kutyát és automatán zártam az ajtót, amikor belémnyilalt, hogy csak vissza kellene nézni még utoljára és elköszönni. Ahogy visszanéztem, már tódultak is a könnycseppek sok sok emlékre hivatkozva. Persze tudtam, hogy nem ideális az idő a síráshoz, főleg nem a szállítómunkások előtt, így gyorsan a napszemüvegem mögé bújtam és vezettem a teherautót az új lakás felé.

Délután háromra a fáradságnak és az érzelmi ringlispílnek köszönhetően gyakorlatilag tízpercenként elsírtam magam, amire a bátyám csak annyit mondott mosolyogva: több mint 40 évet vártunk, hogy a hugom érzelmei a felszínre törjenek, de végül csak sikerült. :-)

Estére amikor a talpunk már inkább domború volt, mint homorú előkerestük a tisztálkodó szereket, az ágyneműt és a poharakat az iváshoz. Megmutattuk a kutyának az új fekhelyét, megszámoltuk a sarkokat és lefeküdtünk.

Persze másnap az izgatottságtól már hajnalban fent voltunk. Délre ki kellett szabadítani az ebédlőasztalt, meg kellett találni a tányérokat, mert az unokatestvéremnek köszönhetően jött az egész család ebédre. Ott a dobozok között, ahol mindenki szokás szerint egyszerre beszélt a finom leves felett, tudtuk, hogy egy új csodás otthon született, mely nagyon sok csodás élménynek fog teret adni.

Reggelente úgy érzem magam, mint amikor a dodzsem autó hirtelen meglódul és az utasának a feje hátrabólint. Ébredés után az első pár perc azzal telik, hogy beazonosítom a koordinátáimat, hogy hol vagyok, milyen nap van és aznap mi dolgom lesz. Mostanában, hogy sokfelé kell figyelnem előfordul, hogy reggelente egy pár másodpercig azt hiszem, hogy a régi gyerekszobámba vagyok az ottani ágyamban, mire rájövök, hogy azóta már eltelt 25 év és nem tudok kikiabálni, hogy felkeltem és lehet bejönni puszit adni. Helyesebben kitudok kiabálni, de sokan nem sorakoznának fel. :-)

A sors iróniája, hogy nem elég, hogy a családban két helyen is felújítunk, a héten megkezdődött az én társasházamban is a lépcsőház két hónapon át tartó felújítása. Viccesen kérdezte a barátnőm, hogy mit mond ez neked Réka, hogy mindenhol felújítasz, építkezel? Mosolyogva elütöttem a viccet, de valami gyanús, lássuk be.

Felkelés után is folytatódhatnak az atrocitások, például a fogkefémre a minap az arckrémemet sikerült kinyomni, felcseréltem a különböző dioptriájú kontaktlencséimet és nem értettem, hogy mi történt a világgal, hogy olyan homályos lett és egyáltalán mitől szédülök. Vagy amikor gyanúsan nehéznek tűnt a ridikülöm és találtam benne egy három nappal azelőtt vásárolt répacsomagot, jól befülledve.

Na de azért vannak csodás élmények is, amikor kezembe veszem az öt hónapos unokahúgomat, belepuszilok a puha kis vanília illatú nyakába, hallgatom a szuszogását és belefeledkezem a rácsodálkozós mosolyába. Ilyenkor olyan, mintha szabadságra mennék mindentől, csak úgy vagyunk a jóban, a puhában, a vanília illatban. Receptre lehetne felírni a kisbabákat. 1. Kis csomag: csak puszi, egy illatolással - azoknak, akik amúgy is jó passzban vannak. 2. Közepes csomag: puszi, illatolás és ölelgetés - azoknak, akik nincsenek jó hangulatban. 3. Majd az XXL csomag: puszi, illatolás, ölelgetés és pelenkacserénél a puha hasára puszi adás kacagó nevetés kíséretében - azoknak, akik elfelejtették, hogy mi a boldogság.