Két helyen is felújítunk a családban, aminek köszönhetően hordákban közlekedünk különböző szakboltokban az ideális portéka beszerzése érdekében. Szinte az összes összejövetelünk azzal kezdődik, hogy mindenki egyszerre közli az egybegyűltekkel, hogy mit nézett ki és az szerinte miért lenne ideális az adott ingatlanba. Amikor a bábeli zűrzavar már a tetőfokára hág, valaki elkiáltja magát, hogy egyszerre csak egy dologról beszéljünk. És általában innentől indul az érdemi munka. A szabály az, hogy mindig Anyuci új otthona az első, mert neki oda nemsokára be kell költözni és egyébként is ő fizet mindent.

A minap elmentünk egy csempeboltba, ahol sikerült a fanatikusnak tűnő eladó előtt is eljátszani a családi revüt, miszerint mindenki egyszerre beszélt, három különböző csempére mutatott rá és természetesen három különböző helységre gondolt. Csak arra lettünk figyelmesek, hogy az eladó egyre idegesebb, még próbálja tartani magát a kérdészáporok között, de már egyre hangosabban beszélt és mutatkoztak az idegesség jelei. Az ő szájából is - egy kicsit türelmetlenül ugyan, de elhangzott a kulcs mondtam: egyszerre csak egy adott ingatlan, egy adott helységével foglalkozzunk. Lassan ugyan, de értettünk a szóból, és röpke másfél óra leforgása alatt kiválasztottuk az összes burkolatot és mint, akik jól végezték dolgukat, elégedetten távoztunk a következő boltba hűtőszekrényt vásárolni.

Itt érdemes megjegyezni, hogy sokfajta eladóval találkoztunk a turnénk során és voltak, akik feladták, inkább elhallgattak, vagy még tán meg is sértődtek. Hát nem tették jól, mert ilyen helyeket, révén, hogy nem jött létre köztünk egyetértés, nem is vásároltunk.

Egyik megbeszélésünk során, - ugyan nem tervezett módon, de közel fél órát szántunk a wc csésze kiválasztására. Ki gondolta volna, hogy milyen nehéz választani a "megnézem, és büszkén elengedem" és a "rögtön meg is mosom a fenekem" típusú wc-k között. Hát igen ezek a nagy kérdések, nem a háttérben húzódó harmadik világháború.

Közben természetesen folyik a pakolás, dobozolás, egyre több izomláz és lassulás figyelhető meg. Egyre szárazabb a kezem a pórtól, a hátam már tíz perc üldögélés után is elmacskásodik és folyton az az érzésem van, hogy valamilyen teendőmre, feladatomra emlékeznem kellene. Talán a fáradságnak köszönhetően egyre logikusabban osszuk be a feladatokat és közben élvezzük a nagy közös munkát és egy pillanatra sem veszítjük szem elől az új otthonok képét.

Külön érdemes megemlítenem Anyuci kutyáját, aki érzi, hogy valami folyik a háttérben. Néz a kis gombszemeivel és kérdően les. Nem igazán érti, hogy miért lett megtiltva tíz év után egyszer csak, hogy a frissen felújított, kárpitozott fotelben szundikáljon. Mi ez a nagy fakszni az új virágos húzat miatt? Természetesen jó kutyushoz híven, bízik a gazdiban, hogy jól alakulnak majd a dolgok.

Jó tanácsok, intelmek és meggondolandók költözőknek:

1. Nem vagy egyedül! - számtalan ember várja a hívásodat, hogy segíthessen. Ne kezd el fantáziálgatni, hogy vajon mit gondolhatnak arról, hogy segítséget kérsz tőlük. A barátaid zöme alig várja, hogy cselekedetekben is kifejezhesse a szeretetét.
2. Sűrűn gyakorold az elengedés művészetét. Azon tárgyaid, melyeket nem vettél kézbe évek óta, vagy eleve olyan helyen tárolod, hogy ne is legyen útba, azoktól érdemes megválni. Sokan vannak, akik szívesen fogadnák, mert számukra hasznos és örömet okoz. Minden ilyen elengedés kikönnyíti a mindennapjaidat. Egy-egy számodra érdektelen emléktárgy elengedése, nem sérti meg a szeretteid emlékét.
3. Ha elfáradsz az elengedés művészete gyakorlása közben, akkor azonnal hagyd abba, mert a ilyenkor hajlamosak vagyunk olyan dolgokat is kidobni, amelyek nagyon fontosak számunkra. Inkább folytasd másnap.
4. A ruhák átválogatása különösen izgalmas téma a nők számára:

- itt is érvényes az a szabály, hogy amit már két éve nem vettél fel, azt valamilyen oknál fogva nem is fogod felvenni. Lehet, hogy jól néz ki, meg még nincs is semmi baja, de hiába taktikázol, ajándékozd el!

- Igen a hír igaz, már több mint valószínű, hogy nem fogod elérni a kamaszlány kori súlyodat, vagy ha sikerülne is, nem fogsz hetvenes évekbeli ruhákat viselni.

- a különleges alkalmakra tartogatott ruhák kupaca az egyik legkritikusabb kérdés. Valahogy ezek a különleges alkalmak nem igen jönnek el, vagy ha el is jönnek, akkor alig várjuk, hogy feltérképezzük a város összes ruhaboltját. Kellene egy külön részt ezeknek a ruhadaraboknak fenntartani a gardróbban és ráírni a "Képtelen vagyok megválni tőle" feliratot.

5. Sokszor ami értéktelen csetresznek tűnik, egy antik kereskedőnek értékes. Pakold össze egy dobozba és add el. Kész hobbivá is válhat a kereskedés művészete. Én például imádom az ingyenes hirdető portálokat.
6. Az a doboz, vagy bútordarab ami elsőre nehéznek tűnik, az IGEN, az tényleg nehéz, ne emeld meg egyedül. Kérj segítséget!
7. Miközben egy dobozt pakolsz többször ellenőrizd, hogy megemelhető e még. Hiába pakoltál be tökéletesen, kihasználva minden négyzetcentimétert, ha utána darut kell hívni, hogy a teherautóra felpakolják a dobozt.
8. Mindent érdemes letörölni, elmosni dobozolás előtt, mert az új lakásban, amikor már igen fáradtan nyitogatod a dobozokat, ha még a kosszal is viaskodnod kell, akkor könnyen arra a következtetésre tudsz jutni, hogy kár volt elköltözni.
9. Fokozatosan kezdj el dobozolni. Nem jó tanácsadók a következő mondatok: Még úgy is van hátra 3 hét!, Ennyi doboznak elégnek kell lennie., Még az a szerencse, hogy az új lakáshoz nagy tároló tartozik., Biztos kell majd valakinek!,
10. Vedd figyelembe a személyes tárgyaid elcsomagolásánál, hogy a költözésig még mit fogsz felvenni, használni és hogy valószínűleg inni is fogsz valamiből. Nem szerencsés spártai körülmények között éldegélni hosszú hetekig.
11. Mindenki elhatározza a csomagolás előtt, hogy a dobozokra ráírja, hogy melyik szobába fog kerülni, illetve nagyjából mi van benne. Ez a gyönyörű elmélet kb. a 10. doboznál elfelejtődik, és átvált ésszerűtlennek tűnő dobozolásba. Ezzel a szabállyal mi sem tudtunk kitartóak lenne. Hát így esett. :-)
12. Soha, de soha ne felejtsd el, bármennyire is fáradt vagy, hogy minden azért történik, mert úgy határoztál, hogy új, csodás otthonba költözöl!

Vasárnap sírva hívott a barátnőm, hogy ha tudok jöjjek a balesetire. Természetesen azonnal indultam és amint leraktam a telefont már lelkileg mellette voltam a betegágyán. Az idő ezen a ponton - fogalmazzunk úgy, hogy vészhelyzet idején egészen másként működik, mint a hétköznapokon. Kevesebb mint 10 perc alatt átszeltem a várost és arra határozottan emlékszem, hogy nem száguldoztam. Valami időhurokba kerültem, ahol végig csak arra tudtam gondolni, hogy még mielőtt záródik a műtő szigorú ajtaja, a szemébe tudjak nézni, megszorítva a kezét és el tudjam mondani, hogy minden rendben van.

Szerencsére így is lett, még sikerült besurranni az előkészítőbe áthágva néhány kórházi szabályt a lelki találkozás érdekében. Amint egymásra néztünk a közel harmincéves barátság szinte határtalan bizalma és szeretete megtámogatta Orsit a nehéz úton. Szavak nélkül voltunk jelen egymásnak, és tudtam, hogy nincs is másra szükség ott akkor, mint az acélos hitemre, hogy minden rendben van és a tiszta szeretetemre. Jó kis koktél. :-)

Persze a könyörtelen protokoll kipaterolt az előkészítőből, kezembe nyomták az Orsiról levágott ruhadarabokat és mondták, hogy majd jelentkezzek telefonon. Még váltottam néhány szót a kint várakozó aggódó szeretteivel, akivel a baleset idején együtt volt és utamra indultam.

Az izgalom és a túlcsorduló érzelmeimet a praktikus énem megtámogatta és gyorsan felhívtam néhány gyógyító ismerősöm, hogy gondoljanak rá szeretettel és lelkileg támogassák. Mi tagadás jó volt megosztani a lelki terhet és annak a tudata, hogy az ország különböző részein jó néhányan egyszerre imádkoztunk szeretettel Orsi gyógyulásáért, felemelő érzés volt. Mintha pókhálószerűen kifeszült volna egy láthatatlan védőháló, mely megad minden olyan lelki és szellemi segítséget, ami gyógyuláshoz nélkülözhetetlen.

Megkezdődött a végtelennek tűnő többórás várakozás, mely lássuk be nagy vizsgáztatója a hitnek és a bizalomnak. Lelki szemeim előtt, amikor Orsira gondoltam, nagy fehér fényességet láttam és két meglehetősen óriási angyalt az ágya két végénél. Sőt, hogy még jobban borzoljam a kedélyeket, azt is véltem érezni, vagy tudni, hogy nagyon sok segítő van jelen. Lehet, hogy mindez a fantáziám szüleménye, azonban nagyban segítette a támogató jelenlétem és nem utolsó sorban számomra is megnyugtató volt, hogy Orsira, az igaz jó barátomra az angyalok vigyáznak. Hiszen ki ne szeretné, hogy angyalok vigyázzanak rá?

Este jött a megnyugtató telefon a családtól, hogy a műtét jól sikerült és minden rendben ment. Nyugalomra térhettem és mielőtt álomba zuhantam volna elsóhajtottam egy imát a vélt vagy valós angyalaimnak.

Másnap, amint lehetett berohantam beteglátogatóba. Jó volt ismét egymás szemébe nézni és megbizonyosodni a fizikai síkon is, hogy minden jól ment. Orsi könnyek közt mesélte, hogy a négyéves lánya, amint meglátta az első látogatás után, zavartan annyit mondott, hogy Anya van egy angyalod. A bennem lévő gyerek legszívesebben azt mondta volna: Ügye, hogy ott volt! Ő is látta? Sőt nem is egy volt, hanem kettő.

Persze a lényeg, hogy megkezdődött a gyógyulás szerettei körében és ahogy távolodunk időben a traumától egyre inkább körvonalazódik, hogy Isten útjai nem is biztos, hogy kifürkészhetetlenek.

Miközben várakoztam a többkörös állásinterjú eredményére, hogy vajon indulhatok e a következő versenyszámban is, kezdtem fülön csípni jó néhány olyan gondolatot, amely nem kifejezetten a szurkolói oldalról érkeztek. Ráadásul igen megtévesztő gondolatokról beszélhetek, hiszen egyértelműen alátámasztható logikus érvrendszerekkel, pl.: segítenem kell anyámnak a költözésben, be kell rendezni az új lakását, sőt mi több hosszú évek álmodozása teljesül, modernizáljuk a parasztházunk. Persze az érvek nem állják meg a helyüket, hiszen lehet szabadságot is kivenni, elvégre jár jogilag is, meg hát lássuk be nem én fogok a malteros kanállal dolgozni.

Szóval úgy döntöttem, hogy a bizonytalanság érzést feloszlatva, felhívom telefonon az illetékest és rákérdezek a többnapos hallgatásuk okára. A válasz rövid volt és szinte már ismerősen hangzott, annyiszor lejátszotta már az elmém egy hátsó szobájában: sajnos nem önt választottuk, ezért is nem telefonáltunk. Azok a gyenge lábakon álló érveim, hogy lehet, hogy elvesztették a telefonszámomat, vagy biztos a határidős munkák miatt nem tudnak telefonálni, egyszer csak rám jellemző módon naivan szertefoszlottak. Gyors hőbörgésbe ugrottam magamban: micsoda bánásmód, hogy még arra sem veszik a fáradságot, hogy telefonáljanak, nem beszélve arról, hogy azt sem tudom, hogy miben bizonyultam kevésnek. Most így miben fejlődjek? De szerencsére nem tartott tovább mint pár perc, mert meguntam, műbalhé szag lett és szépen lassan kezdtek felszínre törni azok a céljaim, melyeket valójában megakartam valósítani.

Persze álszent lennék, ha nem említeném, meg, hogy úgy, de úgy szerettem volna feltenni a telefonon a fickónak az egykori mesterem kérdését miszerint szeretnéd, hogy az emberek úgy bánjanak veled, mint ahogyan te bánsz velük?

Mindeközben a családi gépezet magasabb hőfokon üzemel: Anyuci eladta a lakását és rá egy hétre megvette az újat. A lakását felújító kivitelezőtől, a kárpitoson át, a különböző bútorok eladásáig minden egy cél alá van rendelve: az új élet elkezdésének, egy új saját fészek létrehozásának. Egy olyan szépen és érzelem ittasan kidolgozott célról beszélünk, hogy ha emellé kötelességből vagy megfelelésből állok, akkor bizony elsodor a gépezet. Ismerve Anyuci erejét jobban teszem, ha tiszta szívből beleállok a feladatokba és a szélsebesen realizálódó célgépezet farvizén élvezem a folyamatokat.

A sors iróniája, hogy Anyuci folyton mondogatja, hogy "odafent" nagyon segítik a költözést, azért is rendeződik be ennyire minden köré. Nem kétséges, hogy az ezoterikus könyvekben valahogy így írják le az áramlás fogalmát, amikor több ember, több tevékenysége egyszerre, összehangoltan jól működik, mint mikor a forma 1 versenyen az autón kereket cserélnek. Ha a városban látnak egy gyorsan és céltudatosan közlekedő ősz hajú hölgyet, aki előtt a Duna kettéválik, az ő lesz minden bizonnyal.

Persze kívülről figyelve érezhető, hogy nem csak az "odafentiek" rendezik a szálakat, itt bizony Anyuci is nem gyenge érzelmi telítettséggel odateszi magát. Napjában számtalanszor, még álmában is egyre jobban pontosítja a képet, hogy mi hol lesz és ki fogja odatenni. Olyan mintha befogott volna a szekere elé száz lovat és olyan erősen fogja a gyeplőt, hogy a lovaknak esze ágába sincs másfele menni. Én meg ülök a szekéren és vadul kapaszkodok élvezve a kilátást és remélve, hogy a következő bukkanónál nem esek le.

És hát lássuk be nem vágytam semmi másra, mint ebben a folyamatban jelen lenni. Még akkor is ha nagyokat vitázunk, hogy az újonnan megvásárolt bútordarab, nem hogy nem fér be a kocsimba, de meg sem tudjuk mozdítani. Alkudozom, hogy az új lakásba nem fér el 26 váza, átbeszéljük, hogy az emlékek a szívünkben laknak és nem a csorba étkészletben. Vagy amikor már este 9-kor ágyban vagyok, mert aznap annyi emléktárgyról poroltam le a port, hogy lelkileg teljesen kimerültem. És itt most nem térnék ki az álmaimra, ami szinte egytől egyik valamelyik elhunyt rokonommal kapcsolatos.

Szóval utazom Anyuci áramlásával potyautasként, igyekszem felzárkózni és tanulni, és közben fényesíteni azon célomat, hogy milyen munkát is szeretnék teremteni.

Ellátogattam egyik barátnőmhöz, aki vidáman mesélte, hogy új "képessége" van. Számomra, mint spirituális műkedvelőnek izgalmas pillanatok ezek, amikor az általam ismert fizikai világról kiderül, hogy csak törtrésze a teljes valóságának. Így izgalommal hallgattam a fejleményeket. Elmondása szerint el tud adni egy lakást.

Puff. Sok mindenre számítottam, de valószínűleg az igen tágra nyílt tekintetem és az enyhén visszatartott lélegzetem ösztönözte a barátnőmet, hogy kifejtse a jelenséget. Miszerint az eladásra szánt lakásba ellátogat, úgy kb. fél órát tölt ott, feltérképezi a lakáshoz fűződő sors szálakat, karmikus kötödéseket, majd azokat feloldva felgyorsul az eladás. Már több lakást is bevállalt és sikerrel járt.

Ahogy a meglepődésemből fellélegeztem rögtön eszembe jutott Anyuci lakása, amit most már több mint 3 hónapja nem tud eladni. Persze vizuális révén, azonnal láttam Anyuci fejét, ahogy előadom neki, hogy van nekem egy látó ismerősöm, aki el tudná adni a lakását. Oda jönne a lakására és "vuduz" egyet, még fizetünk is érte és kész is. Csiribú-csiribá.

Itt kell megjegyeznem, hogy jól ismerem Anyucinak azt a tekintetét, amikor teljesen flúgosnak tart, de mint ahogy egy tisztességes, hithű anyatigrishez illik fél mosollyal a száján csak hallgat. Szegény gyereknek éppen elég baja van, nem kell, hogy még a saját anyja is .....

Hát eltelt egy pár nap mire kitaláltam, hogyan tudnám tálalni az esetet. Onnan közelítettem, hogy nekem milyen felszabadító érzés volt eladni az előző lakásomat, melyben közel száz évig különböző rokonom lakott. Azt éreztem, hogy túlságosan behálózott a családi történelem energetikája, beárnyékolva a szabadságom felfedezését . Ez jó irány volt, Anyuci megneszelt valamit a "teóriából" és sikerült azt elérnem, hogy nem mondott rögtön nemet, hanem alszik rá egyet.

Néhány napra rá egy beszélgetés kellős közepén - mint egy érdeklődő gyerek, megkérdezte, hogy pontosan mit is fog a te barátnőd itt csinálni. Ekkor éreztem, hogy sínen vagyunk. :-) Megpróbáltam leírni a folyamatot, majd Anyuci jelezte, hogy akkor jöjjön el a barátnőm. Végül is mit veszíthet.

Hát így is lett. Eljött. Kitisztázta, elvarrta a szálakat. És izgatottan vártuk az eseményeket.

Én abban a hitben ringattam magam, hogy a lakás elengedésén, mely sokáig az otthonom volt, már rég túl vagyok. Mikor a vuduzás estéjére közel 40 fokos lázzal feküdtem a kanapémon, összekanalaztam a maradék energiámat, hogy egy jót mosolyogjak. Akkor döbbentem rá, hogy éppen elengedem a ragaszkodás szálait, ezzel felszabadítva Apuci emlékét, és persze felszabadítva önmagam. Nem gondoltam volna, hogy valaha fogok ennyire örülni egy betegségnek.

Persze az elengedés szele a bátyámat sem kerülte el, csak ő egy könnyebb lefolyású rosszulléttel "megúszta". Anyuci meg úgy kikönnyült, hogy sebességet váltott. Obamaval hamarabb lehet időpontot egyeztetni, mint vele.

Persze a sors kereke nem áll le, így már meg is terített egy fiatalembernek, aki a vuduzás napján beleszeretett a lakásba és másnapra elfogadható ajánlatot tett. Hogy vajon neki ez a lakás milyen sorsot terít, azt sajnos nem tudhatjuk. Ha olyat, mint nekünk, akkor lesz benne boldogság és bizony bánat is. De ahogy az elengedés végzi a dolgát a mi figyelmünk, mint valami űrszonda befordult a jövő felé, kémlelve a sorszövet következő lépcsőfokát.

Utóirat: Jaj, jaj, jaj. Most telefonált Anyuci, hogy a szomszédja meglátván, hogy lekerült az eladó tábla, azonnali készpénzes ajánlatot tett 5 gurigával ráajánlva az eddigiekre. Jesszusom, vezényel a sors. Úgy látom nem lehet hibázni.

Most már több mint egy éve praktikális okból kifolyólag nincs tévém. Azon kaptam magam, hogy nem nézem, hát akkor meg minek fizessem. Kizárólag csak a filmek érdekelnek, azzal meg tele van a világháló.

Ha előre megkérdezik, hogy a tévétlenségnek milyen következményei lesznek, akkor egy nagyot nevettem volna és sebtében rávágtam volna, hogy semmi. Mi bajom lehet attól, hogy nem halad át rajtam számtalan reklám, furcsábbnál furcsább valóságshowk vagy az érzéketlenné formáló katasztrófahiradók. Ma már amúgy is minden elérhető a világhálón, ha esetleg hiányoznának.

Ahogy teltek múltak a hónapok az első "elvonási" tünetek a szokatlan álmaim voltak. Véget értek a több kis bevillanás szerű álmok, elkezdtem hosszú történetekben álmodni. Esküszöm néha nem lepődnék, meg ha a végén ébredéskor lefutna a szereposztás is, vagy zene kísérné a lassított jeleneteket. A sok filmnézésnek az lett a következménye, hogy filmszerűen álmodok. Jó ideig elcsámcsoghatna rajtam egy álomszakértő, mire felírná a tévét vénykötelesen. :-)

A másik tünet az lett, hogy nem tudtam, hogy az emberek a napi híreket, eseményeket illetően miről beszélnek. A környezetem lett a külön bejáratú híradóm. Ami persze nem azt jelentette, hogy a katasztrófahíradó jellege megszűnt volna, de lényegesen ritkábban hallottam híreket. Majd úgy egy évre rá leszoktam a hírekről, még a kocsiban is továbbléptettem a rádiót. Kezdtem azt érezni, hogy minden ami történik, az valahol egy távoli országban zajlik, ami engem nem érint. Pont mint a disszidensek, akik néha néha hallanak a hazájukról.

A sors iróniája, hogy mindeközben a szülőhazám nagyon rossz bőrben van. És ezzel a szeparációval úgy érzem, hogy ha nem tudom a napi eseményeket, akkor talán nincs is olyan nagy baj. Hát ha csak szalmaláng. Persze látom az emberek arcán, hogy ez nem hogy nem csak szalmaláng, hanem olyan mély rovást vés a sorsunkba, hogy már sokunknak nem is lesz ideje meggyógyulni. Mostanra már kettősség van bennem: egyrészt vérzik a szívem, hogy az ország, a nemzet ennyire nehézben van, másrészt egy belémnevelt hazaszeretet hőbörög. Kérdően fel fel bukkan, hogy Réka ne hagyd el azt, ami a tied, ami olyan sokáig a bölcsődül szegődött. Gondoskodj róla, szeresd, tegyél érte.

Sajnos ezen a ponton nem igazán tudom mi tévő legyek. Tehetetlenségemet fokozza az apróságok születése a családban. Vajon hova születtek? Milyen életük lesz Magyarországon? Vagy mire felnőnek automatikusan elköltöznek egy másik országba? Én leszek majd a "keltető" országban maradt nagynéni érthetetlen gyökerekkel?

Titkon azt remélem, hogy ez egy evolúciós folyamat természetes stációja, amikor egy szakasz összeomlik, hogy teret engedjen az újnak. Egyszer azt olvastam valahol, hogy a dinoszaurusz kihalásának az oka, hogy akkorára nőtt, hogy nem vette észre amikor egy másik ragadozó lerágta valamelyik testrészét. Érzéketlenné vált. Lehet, hogy mi is elértük ezt a pontot, már nem vesszük észre, hogy valaki éppen csámcsog a lelkünk egy cupákos darabján? Lehet, hogy éppen most halunk ki, csak nem vesszük észre? Ez aztán a doppingoló gondolat, különösen így a tél derekán.

Viszont, ha máshonnan nézzük, akkor tanúi lehetünk talán egy új korszaknak. Mindjárt jobban hangzik. Hajrá emberiség, hajrá hazám, hajrá nemzetségem!

Három különböző lakásban, hat különböző ember beteg reményvesztetten. Csak egy a közös bennük mindenki családtag. Minden reggel megy a körtelefon, a reggeli vizit: ki hogy aludt, mennyi a láza, mit vett be, melyek az új tünetek és ki kit riasztott bevásárlásért.

Hát kérem szépen ez aztán a szentimentális, igazi adventi sorsközösség, együtt lázasodunk és együtt köhögünk. Azt nem mondhatjuk, hogy nincs benne semmi szórakoztató. Én például Anyucival nem is tudok sokáig telefonon beszélni, mert amint találunk valami vicceset - ami nálunk nem ritka, a nevetéstől mindketten köhögő görcsöt kapunk, így hosszas szünetek, "ugatások" tarkítják a beszélgetést.

Sorban érkeznek az aggódó baráti hívások, mindenki felajánlja a segítségét, melyet nem győzők - nagyon hálásan ugyan, de visszautasítani. Olyanok vagyunk mint a megsebzett állatok, akik elbújnak, nehogy a vadorzók észrevegyék őket. Persze az sem segít, hogy az égnek álló hajam kísértetiesen hasonlít egy ciroksöprűhöz és a láztól a pattanásaim száma meghaladják az EU tagállamok számát. Még az a szerencse, hogy ennek ellenére néhány barát kellően erőszakos és hoznak fel kaját, megmentve az éhenhalástól.

A nagy itthoni szenvedésben két elképesztően nagy piaci rést fedeztem fel: Az egyik a higanyos hőmérő lerázó berendezés - ezt gondolom nem is kell kifejtenem, a másik az ízlelést elvevő spray.

Úgy jártam, hogy nem éreztem az ízeket, evéskor pár falat után rájöttem, hogy nincs is értelme tovább enni. Minek? Nincs is íze. Ez lehetne a fogyókúrázok álma. Evésnél befúják a nyelvüket és unalmasnak találnák az ételt.

A szaglásom is elment, ami egy nagyon fura tapasztalás, mert tulajdonképpen nem is veszi észre az ember, hogy nincs. Abban a tudatban van, hogy van szaglása, miközben nincs. Persze az agy emlékeztet, hogy az nem lehet, hogy egy többnapos betegen viselt pizsamának ne lenne szaga.

A legszánalmasabb pillanatai a betegeskedésnek az éjjeli ébrenlétek, amikor a köhögés, vagy a magas láz miatt nem tudok aludni. Reménytelenül mindenki alszik, az egész város alszik, én meg kínomban fel alá sétálgatok. Persze nem gyújtok ilyenkor lámpát, mert az olyan végleges felkelés lenne, így kihasználva az utcáról beszűrődő fényt, inkább botorkálok. Ilyen tehetetlen állapotokban szoktam elhatározni, hogy másnap elmegyek az orvoshoz, és az elveim ellenére az összes forgalomban lévő antibiotikumot beszedem. Még az a szerencse, hogy ez az elkeseredés másnap reggelre alábbhagy.

Vannak holtpontok, amikor már semmi sem jó, már fáj a hátam a fekvéstől, a sorozataimtól skorbutot kaptam, a könyveim hirtelen olyan unalmasakká válnak, hogy nem is értem miért vettem meg őket. Könnyen az az érzésem alakulhat ki, hogy ennél rosszabb már nem is lehet. De lehet. A számítógépem valamilyen oknál fogva jelszót kér és letilt. Révén, hogy nincs tévém, ez számomra egy sakk matt lépés volt.

Éreztem, hogy a gyógyuláshoz való hozzáállásom nem túl támogató, hát most rákényszerültem, hogy átgondoljam a merre az arrát. Hirtelen minden barátok által javasolt gyógymódot bevetek: szódabikarbónás lábfürdő, kakukkfű tea, mellkas zsírozása és dunsztolása és nem utolsó sorban gargalizálni a jó öreg pálinkával. Azt nem tudom, hogy melyik hogyan járult hozzá a gyógyulásomhoz de legalább sikerült lenyugodni. Csak könnyebb a gyógyulás, ha nincs ellenállás. :-)

Most itt a finishben, elindult a közös családi verseny: Ki lesz egészséges Karácsonyra címmel. Hát nagyon nem akarok lemaradni.

Pár héttel ezelőtt Anyám bánatosan elsiratta a kiszemelt és egyben lelki szemeivel teljesen berendezett új lakást. A tartalékból nem futotta a foglalóra. Mindenki támogatóan elmondta neki, hogy biztos nem ez volt az ő lakása, majd jön jobb, trallala, trallala. Látszólag elfogadta, de egy állandósult csalódás jelent meg benne, ami teljes mértékben kivetült az eltervezett lomtalanításra, a könyvek átválogatására és a lakáseladására is. Odáig fajult az elkeseredés, hogy az érkező potenciális vevőkre - szerencsére csak magában ugyan, de már az ajtóban megmondta: na ezek három gyerekkel biztos nem veszik meg ezt a lakást! Végül is tényleg rendkívül kicsi egy 130 négyzetméteres lakás egy ötfős családnak. :-)

Mígnem egyszer csak megszólalt a telefon, az ingatlanügynök telefonált. Még mindig nem tették le a foglalót a kiszemelt lakásra. Ekkor a csalódás homályába, mintha bevilágítottak volna egy zseblámpával. Azonnal megosztotta velem is a rendkívüli nagy dilemmát. Ha letudná foglalózni a hőn szeretett lakást féléves kiköltözéssel, akkor azalatt biztos el lehet adni a nagy lakást. De mi van ha nem sikerül. Sőt mi több a foglaló felét kölcsön kéne kérni. Így nem elég, hogy a saját pénzét veszítené el, hanem még a kölcsön pénzt is. Egyszerre volt érzékelhető a vágy, amely szinte terítette a pozitív végkimenetelt és a veszteségtől való félelem realitása. Én szinte teljesen beazonosultam a dilemmával, beültem Anyucival ugyan abba a hajóba. Jó volt egy hajóban evezni, de nagy segítségére sajnos nem voltam.

Később megosztottam bátyámmal a hírt, aki feloldva a dilemma felszültségét, megkérdezte, mennyit tudna a foglalóra nyugodt békével felajánlani. Hát a felét, mondta Anyuci. Már tárcsázta is az ügynököt és az alábbi higgadt egyetértésben közölte az amúgy rendkívül szimpatikus fickóval, hogy ő megbeszélte a Jó Istennel, ha ez a lakás tényleg az övé, akkor a fele foglaló is megfelelő lesz. A vonal másik felén igen nagy csend alakult ki. Több mint tíz éve foglalkozik ingatlaneladással az ügynök, azonban ilyen típusú érveléssel még nem igen találkozott. Csak annyit tudott udvariasan és tiszteletteljesen mondani egy olyan embernek, aki a Jó Istennel beszélget, hogy továbbítja az üzenetet a tulajdonosoknak. Majd jelentkezik.

A válasz még nem érkezett meg, de az elengedés Anyucinál tökéletesen megtörtént. Őszintén, tiszta lappal játszva, megtett mindent. Büszke vagyok rá!

A nagy munkanélküliségben nyakamon maradt egy kerámia szakkör bérlet, ahol módomban volt nagyon helyes nyugdíjasokkal, illetve munkanélküliekkel különböző kerámiákat gyártani. Része lettem egy közösségnek, akiknek nincs más vágyuk, mint megélni a kreativitásukat a bögrétől a vázáig. Az áldott alkotás csendjét gyakran színesebbnél színesebb történetek tarkították, sorsok és életek villantak fel a korongozó sistergő hangja mellett. Egy idős hölgy például elmesélte, hogy így 80 felé elhatározta, rendet rak maga körül, megszabadul mindazon ruhadarabjaitól, amire már várhatóan nem lesz szüksége. Így akarta kidobni a könyékig érő fekete selyem kesztyűit is. Azonban gondolta csak belebújik még egyszer. Ahogy felvette, megtalálta a közel 50 évvel ezelőtt eltűntnek vélt aranyóráját. Egy átmúlatott éjszakából megtérve, a nagy bódultságban a kesztyűbe csúszott az óra. Csillogó szemmel mesélte a csodát és látszott, hogy a fiatalsága felidézése ugyan olyan nagy élmény volt számára, mint a visszakapott aranyóra.

A történetek között egyszer csak úrrá lett rajtam a lelkiismeret furdalás, hogy munkanélküliként biztos valami mást kellene csinálnom, vagy mennem kéne valahova. Ezzel szemben történeteket hallgatok és haszontalan kerámiákat gyártok halomba. Tépelődésemnek az vetett véget, amikor a korongozóról egy cuppanós hanggal lerepült a cipőmre az aktuális műtárgynak induló agyagdarab. Placccccs. Éreztem, hogy vagy változtatok a hozzáállásomon, vagy jobb ha búvárruhába bújok. :-)

A sors iróniája, hogy néhány alkotásomra sokan "csodájára" jártak a szakkörből, és érthetetlenül kérdezték, hogy miért nem foglalkozom a kerámiázással. Micsoda? Csak nem gondolják, hogy 40 évesen szakmát váltok. Hát ezek nem normálisak! Pont egy újabb keramikusra van szüksége az univerzumnak. Persze hőbörgésem közepette éreztem az univerzum üzenetét, hogy több mindenben is jó lehetnék, de akkor is.

Lődörgős létállapotomat megszakította egy tiszteletjegy a TEDx konferenciára, mely számomra ironikusan a "Tökéletes káosz" címet viselte. Gondoltam könnyed felüdülés lesz fiatalokat hallgatni, akik óriási elánnal és lelkesedéssel megváltották már legalább egyszer a világukat. Ahogy 15 percenként váltották egymást a tízen, húszon éves fiatalok kezdett gyanús lenni, hogy mindegyik részletesen kitér a káosznak tűnő állapot áldásos mivoltára. A káosz, ahol egyszerre van jelen minden, amiből BÁRMI alakulhat.

Jó, jó értem én a káosz adta lehetőségek tárházát, de mi lesz addig, amíg ......

A nagy várakozásomban mindenféle kisebb munkákat vállalok, mint például karácsonyi kirakatrendező kisinas - ami nem gyenge fizikai kihívásnak bizonyult, angol órákat adok és weboldalakat készítek.

Olyan mintha egy 150-nel száguldó kocsiban ülnék, amiből megpróbálok kihajolva kinézni és azzal vagyok elfoglalva, hogy a szememet nem tudom kinyitni a nagy szélben. Le kell lassuljak, hogy egyáltalán lássam milyen kocsiban ülök, vagy van e valaki még a kocsiban, ja és melyik autópályán vagyok. Reményeim szerint, így könnyebb lesz megfigyelni a sors fűzte szövevényt és meglátni a ködben a következő lépést.

Közös családi anyagi forrásunk "megreccsenése" olyan hullámokat vetet mindannyiunknál, hogy álmodni sem mertem volna. Anyuci úgy döntött, hogy új életet kezdve eladja a családi fészket, mely több mint 30 évig szolgálta a családot Apuci tervei alapján. Korábban bátyámmal említeni sem mertük volna az elmúlt 10 év folyamatos múltba tekintése közben, hogy talán nagy neki ez a lakás, mert tudtuk, hogy kötödése része a mindennapjainak. Pár nap leforgása alatt a teljes figyelme áthelyeződött a jövőbe, egy új otthon megteremtésére. Kapkodom a fejem, hogy milyen gyorsan gondolja végig logisztikailag: mit kell azonnal eladni, mit szanáljunk ki és mit ajándékozzunk el. Gyönyörű, ahogy berendezkednek az események a mostani útjához. Persze közben, mint ahogy az úszás közben kiemeljük a fejünket a vízből levegőért, egymásra nézünk izgulunk egy kicsit és boldogan továbblépünk az új úton.

Már megnéztünk néhány új lakást, mely tökéletesen tükrözte Anyuci elengedésének folyamatát. Az első lakásnál, az volt az első gondolata, hogy inkább megveszi Atiéknak - beindult az anyatigris szindróma. A második lakásnál "mondvacsinált" indokok sorakoztak fel villámgyorsan, például fel kell újítani. Majd a harmadik lakásnál a megtekintésnél azonnal ajánlatot tett. Hát szép kis ív! Én csak ámultam és igyekeztem felzárkózni. A kocsiban hazafelé egyszer csak megkérdezte, hogy melyik szobába rakja a varrógépet. Valószínűleg olyan gyorsan végig gondolta az összes ingóságának elhelyezését, mint én még soha az egész életemben. Azt nem tudom, hogy a gondolatoknak van e átlag sebessége, de gyanítom, hogy ő ezt most jócskán túllépte.

Persze, hogy hogyan alakulnak az események, azt nem láthatjuk, de az biztos, hogy egész más alapokra tudja már most helyezni a jövőjét lelkileg.

Számomra a hullám azt hozta, hogy több mint 12 év után elszegődök alkalmazottnak. Ami ugyan elsőre karistolósan hangzik, de már alig várom, hogy valahova felvegyenek. Új emberekkel és mini közösségekkel találkozzak. Mindenesetre vettem egy fekete zakót, melyet még a nappaliban tartok, nézegetem és hangolódom.

A minap felmerült a lehetősége, hogy behívjanak egy meghallgatásra, azóta felváltva fut végig bennem az izgatottság és a félsz. Vajon megfelelek e? Tudok e "normálisan" viselkedni? Beletudok e tanulni? Nyugtatgatom magam, hogy a sors csak nem sodor olyan állásba, ahol nincs helyem.

Szóval most magasabb hőfokon üzemel a család, de hisszük, hogy a szekér lendülete elegendő a hegy megmászásához.