Már évek óta gyanítom, hogy az amit én látok a tükörben, az nem teljesen azonos azzal, amit mások mondanak rólam. A saját magam megítélése a tükör alapján ráadásul teljesen le van maradva. Az elmúlt időszakban azáltal, hogy sokat fogytam, az utcán sétálva a kirakatban nem ismerek magamra. Csak az tűnik fel, hogy megy mellettem egy nő, akinek ugyan olyan a kabátja, sőt a táskája is.

A másik véglet, amikor önfeledt pillanataimban elfelejtem, hogy eltelt negyven év és valahol meglátom az arcom, végigfut az elmémben a kérdés: Ez meg kicsoda? Akkor a karikák a szemem alatt most már nem csak a fáradság jelei? Innentől velem fognak lakni?

Valahol ott csúszhatott el a saját magam megítélése, hogy keveset néztem ez idáig tükörbe. Mondhatni csak funkcionálisan nézek bele: a reggeli smink elkészítése, új ruha megtekintése, pattanások kinyomása. Apropó jó pár évvel ezelőtt vettem egy nagyítós smink tükröt, azt remélve, hogy abban aztán mindent fogok látni. Hát így is lett, még azt is látom, ami nincs. Még a gigám is szőrösnek tűnik benne, az amúgy szabad szemmel láthatatlan bőrszíneződéseim kísértetiesen hasonlítanak a leprás megbetegedés tüneteihez. Teljes egyetértésben abban maradtam magammal, hogy a tükör nagyítós részét, csak vészhelyzet esetén használhatom.

A tükörrel való viszonyom érdekesen alakult a táncteremben, ahol is körbe óriási tükrök vannak. Eleve úgy szoktam helyezkedni, hogy ne közvetlenül lássak magamra, meg hát az oktató is szokta jelezni, hogy ne a tükör alapján ítéld meg magad. Amikor az elmémmel azt gondolom, hogy az adott mozdulatsor esetleg nem a legtökéletesebben mutat, akkor szoktam meglesni magam. És itt jön számomra a nagy csodálkozások ideje: tök jól néz ki a mozdulat. Egyáltalán nincs szinkronban az elgondolásom a valósággal. Egész lelkesítő, hogy jobban mutatok, mint ahogy gondoltam. Hasonlóan pozitív élmény a kocsi visszapillantó tükre is, mert abban valahogy olyan jól mutatok. Talán azért mert csak részleteimet látom, és nem az egészet. :-)

Határozottan irigylem a 96 centis unkaöcsémet, akinek a szobája bejárata mellett van egy óriási tükör. Az esetek többségében, de ha öltözködik, akkor biztos, megnézni magát, saját szemébe néz és elégedetten hümmög egyet, majd tovább áll. Még vagy fogalma sincs a "tükör szindrómáról", vagy tök jó a saját maga megítélése.

Egyszer azt olvastam, hogy valamelyik légitársaság utaskísérőinek a kiképzésénél tükrös szobát alkalmaznak. Egy teljes napot szánnak arra, hogy megtanuljanak a tükörbe nézve, közben ellenőrizve magukat természetesen mosolyogni. Addig fejlesztik magukat, amíg a vicsorgásból szép kellemes mosoly nem lesz. Hát azt nem tudom, hogy nekem meddig tartani ez a tanfolyam, de az biztos, hogy jót nevetnék kínomban.

Már megint oda lyukadok ki, hogy egy jó, kiadós nevetéssel minden nehézségen át lehet menni. Lehet, hogy mozgalmat indítok, ahol a tagoknak semmi más feladata nem lesz, mint mosolyogni a tükörbe, mindaddig, amíg nem elégedettek magukkal!

Nehéz megfogalmazni, hogy mit adhat a tánc egy nőnek, azonban azt mindig is éreztem, hogy a zene táncba hívja a női lelket. Másfél éve keveredtem el a Niára, elsősorban azzal a céllal, hogy a mozgás segítségével lefogyjak. Aztán mára meg már azon kaptam magam, hogy egy csodás felszabadulást hozó, kifejező eszköz lett az életemben.

Másfél óra tömény fizikai és szellemi jelenlét, ahol testembe érkezve, a lelkem táncra perdül. Szinte érzékelhető a folyamat a táncom közben, ahogy szép lassan felveszi a testem a mozgás ütemét, melegszenek az izmok, kezd a rugalmasság könnyedséget és biztonságot adni. Sokszor döntések sorozata követi egymást, ahogy az elején még egyfajta tudatos döntést hozok, hogy az adott gyakorlatot milyen intenzitással, beleéléssel csinálom. Majd egy ponton, mintha megszűnnének a tudatos döntések és a zenére támaszkodva belefeledkezve táncolok. Talán ez lehet a tudatos énem holtpontja, a testi, lelki határaim átlépése, ahol a csodák történhetnek.

Persze igazat megvallva az is előfordul, hogy máshol járnak a gondolataim, amikor csak úgy automatán követem a koreográfiát, nem tudok megérkezni a táncba. Ilyenkor azt szoktam találgatni, hogy a mellettem táncoló nők, vajon mivel foglalkozhatnak, milyen lehet a családjuk és vajon az ő gondolataik hol járhatnak. Vagy viccesen azon gondolkodom, hogy milyen finomat fogok vacsorázni. Jókat szoktam mosolyogni, amikor ilyen helyzetekben elveszek a koreográfiában és egyszer csak egy lépésnél szembe találom magam 15 táncoló és majd elmosolyodó nővel. Ekkor Enikő, a táncoktató már kiálltja is, hogy aki elrontja a lépést az kap tíz piros pontot. Én is mosolygok és megnyugszik a lelkem, de jó, végre egy hely, ahol nem lehet hibázni. :-)

Enikő külön színezetet ad a Niához, talán a több tízéves sport múltjának köszönhetően a táncórái igen dinamikusak. Valljuk be többnyire annyira leizzadok a végére, hogy a ruhám órákig szárad utána. Úgy a 70. percnél, amikor már sokan úgy érezzük, hogy lassítani lehetne, Enikő még mindig a maximumom táncol, olyan energia bedobással, hogy azon kezdek el gondolkodni, hogy vajon mit szedhet. :-) Aztán persze mindig rájövök, hogy semmit, csak imádja a munkáját. Hát nem csodás!

Tovább fokozza a kedélyeket, hogy a tánc közben karate elemeket is beiktatnak: rúgások, ütések és kiáltások formájában - természetesen zenére. Itt aztán lehetőség van arra, hogy kikiabáljuk a felgyülemlett feszültséget. Persze az elején nem igen mertem kiabálni, olyan kényelmetlen volt, de szerencsére mára már az egyik kedvenc részem. Nincs is annál jobb, amikor a nagy zene kavalkádban egy óriásit kiálthatok.

Ahogy telnek a táncórán a percek, peregnek a szebbnél szebb zeneszámok, egyre jobban át tudom adni magam a táncolásnak. Megszületik egy döntés, hogy minden sejtem táncoljon, áramoljon és kifejezzen. És ez az a sokat adó értékes idő, ami hozzásegít a megnyilvánuláshoz, a női jelenléthez. Ezen a ponton annyira könnyűnek tűnik minden, hogy merjek nőnek lenni, merjek riszálni, merjem lágyan ringatni a testem, hogy egyfajta referencia élmény születik. Nem csak, hogy erőt, lendületet ad az elkövetkező napokban, hanem nőiességem ebből tud táplálkozni.

Az óra végén van egy pár perces elcsendesedés, mely gyönyörűen átvezet a hétköznapokba, mindenki mosolyogva elköszön és reméli, hogy legközelebb is együtt táncolhatunk.

Reggel fél 7-kor telefonált a bátyám, hogy itt az idő: Rozi ma úgy döntött, hogy megszületik. Lóhalálában mosollyal a számon futottam át hozzájuk, hogy a segítségükre legyek a szülésnél. Ati gyorsan felköltötte a gyereket és ellentmondás nem tűrően elmondta neki, hogy ma korábban mennek a bölcsödébe, de cserébe mire hazajön itt lesz a kishúga, Rozi. Boti jóváhagyóan hümmögött, adott két puszit és fáradt szemekkel elvitte az apja.

Dórinak már 3-5 perces fájásai voltak, a bábát már értesítették, szóval beindult a gépezet. Gyorsan "biztosítottam" a terepet: gumilepedő felrakása, szőnyegek felszedése és kellékek odakészítése. Önkéntelenül is a korábbi szülési élmények jelentek meg referenciaként, azonban megfogalmazhatatlanul más volt a tér. De ezen a ponton nem volt idő az értelmezésre, csak az eseményekhez való nagyon gyors felzárkózásra.

Dóri megkívánta a forró zuhanyt, így kikísértem. Ekkor még szemérmesen kérte, hogy szeretne egyedül zuhanyozni, így egyedül hagytuk. Közben megérkeztek a bábák, akik nagy szeretettel besurrantak a fürdőbe és mind lelkileg, mind pedig fizikailag megtámogatták Dórit. Visszajöttek a hálószobába, ahol Dóri megpróbálta a lehető legkényelmesebb pozíciót megtalálni. Szemmel láthatóan nem volt könnyű, azonban érzékelhetően egy előre megírt forgatókönyv alapján zajlottak az események. Innentől kezdve tulajdonképpen minden összehúzódásnál egy kicsit elsírtam magam és nagyon szorítottam a hüvelyem. Ez utóbbit nem tudom miért tettem, de másnap érzékelhető izomlázam lett.

A bábák, akik hihetetlen szolgálatról tettek tanúbizonyságot, különböző fizikai pozitúrákban próbáltak a lehető legnagyobb segítségre lenni. Mígnem az egyik összehúzódást követően, csendben megjegyezték, hogy akár a következővel ki is bújhat Rozi. Óriási volt a megdöbbenés mindenkinél, hogy már ott tartunk. Azt tudtuk, hogy második gyerek könnyebben, hamarabb jön, de hogy ennyire gyorsan. Dóri lelkileg próbált felzárkózni és pozitúrát váltani a "landoláshoz".

Az egyik bába ultrahanggal keresni kezdte a baba szívhangját. Izgatott csend lett a szobába, hogy meglegyen. Meglett és csodásan vert a kis szíve. Megnyugodtunk. Jó volt felőle hallani. Ezt követően a második összehúzódással Rozi kicsusszant. Mind sírtunk. Megkezdődött egy élet. Megszületett az élet. Rozi felsírt, Dóri mellkasára rakták és elkezdődött egy életen át tartó ismerkedés.

Kisvártatva a placenta megszüléséhez úgy tűnt célszerűbb a Dórit tehermentesíteni, szóltam Attilának, hogy vegye le a pólóját és vegye magához Rozit. Óvatos mozdulattal óriásinak tűnő tenyerébe vette a kicsit, leült a fotelbe vele és az arcán lévő boldog mosolyból tudtuk, hogy elveszett egy életre, beleszeretett a lányába.

Ahogy befejeződött a szülés, mind a bábák, mind pedig mi a jelenlévő nők serénykedve megtisztítottuk a teret. Majd körbe állva a franciaágyat megöleltem Atit - ekkor már állandósult könnyes szemmel és szavak nélkül örültünk, hogy hasonlóan a mi testvéri kapcsolatunkhoz, talán megadatik Botinak és Rozinak is, az ami nekünk.

Délután a nagymama hozta fel a Botit. Berohant a hálószobába zavartan nézegette Rozit és a sok embert a szobában. Mosolyogva jeleztük Botinak, hogy Rozi takarója alatt van valami. Rozi hozott neki ajándékot. Izgatott keresésbe kezdve megtalálta Rozi lába alatt egy kis vonatot. Óriási öröm, kacagás és révén, hogy még nem tud beszélni, hálaszerű hümmögést intézett Rozi felé és, hogy ne, hogy elkerülje a figyelmét bármi is még egyszer megnézte a Rozi takaróját, hátha hozott más ajándékot is. Nem sokkal később a nagymama elvitte Botit, hogy a szülők tudjanak pihenni, azonban Boti az ajtóból visszarohant, felugrott a franciaágyra és megpuszilta az édesen alvó Rozit. Állományba vette, örült, hogy végre itt van a testvére.

Utólag visszatekintve a térre, ami valami miatt más volt, hát a Rozi miatt volt más. Eldöntötte, hogy megszületik egy péntek reggel és rendezte maga körül a teret. :-) Már többen jelezték, a képek alapján, hogy felismerhetően Klausz vonásokat hordoz. Ajaj. A vágány mellett kérem vigyázzanak, Rozi megérkezett.

Alig két hónapos rendszeres futás után holtponthoz érkeztem. Azon kaptam magam, hogy egész nap különböző változatos ötletek pattannak ki a fejemből, hogy miért ne fussak aznap. Például annyira hideg van, hogy meg fogok fázni - a jeges 18 fok, este megyek vendégségbe és szétizzadom a hajam, holnap úgy is megyek táncra az elég mozgás a hétre, vagy annyi mindent tudnék helyette csinálni, pl.: a kanapét kiülni. Olyan széles a tárháza az elmémnek, hogy néha egész büszke vagyok rá, még is csak beérett az a sok filmnézés és könyvolvasás. :-)

Még az a szerencse, hogy egyelőre van valami ellentmondást nem tűrő vezérelv a háttérben, talán egy korábbi döntés hordalékaként, aminek következtében mindig elmegyek futni. Vicces módon miközben az elmém változatosan alkudozik, szép fokozatosan veszem át a ruhámat, felveszem a futócipőmet, bekapcsolom a zenét és már futok is le a lépcsőn. Mondhatni teljesen palira veszem egy részem. Olyan mintha azt mondaná az egyik részem a másiknak, hogy jól van Pistike csukd le a szemed és kapd be a kekszet.

Szóval egyelőre szerencsére elbírok az elmém hömpölygésével, de hogy őszinte legyek egy kicsit unom a vitát. Mindezt tetézve, megjelentek az első sport fájdalmak is - és itt álljunk, meg egy kicsit, mert ez önmagában gyönyörűen hangzik, hogy Rékának Sport Sérülése van. Egész büszke vagyok rá. Mondhatni "racionális" érv is megjelenik amellett, hogy ne fussak: hiszen, akinek fáj az ne erőltesse!

Próbálom megosztani a holtpontom nehézségeit a környezetemmel, azonban leszámítva a legnagyobb szurkolómat, az anyámat, mindenki csak annyit mond szeretettel: Réka, hát te tudod. Mi az, hogy én tudom? Nem tudná valaki elvárni, vagy az még jobb lenne, hogy megkövetelni a rendszeres futást? Nem lehetnék inkább egy kutya, akit a gazdi rendszeresen elvisz futtatni? Vágyom a külső kényszert, mert félek, hogy az elmém egy nap győztesként fog kijönni a csatából. :-(

Hát egyenlőre itt tartok, mondhatni nem túl rózsásan.

Azért, ha legközelebb találkozunk megtennéd, hogy megkérdezed, hogy "Ügye futsz még?". :-)

Már hetek óta motoszkál bennem a vágy, hogy el kellene nézni valami spiri megmozdulásra. Azt sem tudtam megfogalmazni, hogy pontosan mire vágyok, így az internetet böngészve csupa olyan tréninget, előadást láttam, aminek puszta gondolatától is elálmosodtam.

Szerencsére a facebookon - melyet sokak csak "áltatás közösségként" írnak le, mindig találni valami érdekeset. Sőt vannak olyan ismerőseim, amiért persze nagyon hálás vagyok, akik annyi eseményt posztolnak, hogy komolyan felmerülhet a gyanú, hogy ebből élnek. Így jutott el hozzám, hogy városunkba érkezik Ganga guru satsangot tartani.

Rögtön felcsillant a szemem: ez az! Egy helyes, azt hiszem francia nő, mond majd mindenféle okosakat és akkor majd nekem jó lesz. El is mentem a satsangra, ahol vidáman és egyben megnyugtatóan tapasztaltam, hogy több ismerősöm is eljött - azaz akkor biztos jó helyen járok. :-)

A satsang műfajánál tekintve elsőre talán fura műfaj, révén, hogy nem más mint általunk, a közönség által kérdéseire adott válaszok. A guru saját tapasztalataiból megválaszolja, azon emberek kérdéseit, akik mernek kérdezni ennyi ember előtt. Izgatottságomat növelte, hogy a guru iránti érdeklődés jóval nagyobb volt, mint a terem befogadóképessége. Így fittyet hányva a tűzvédelmi előírásoknak, vártuk az életünket megváltó csodát.

Ganga guru mondott pár mondatot az elején, melyben rögtön leszögezte, hogy mindannyian, külön-külön már rég ott vagyunk, ahol lenni akarunk, csak úgy tűnik, azáltal, hogy mind eljöttünk ide, nem vettük még észre. Ajaj itt gondok lesznek!

Szerencsére többen is voltak, akik éreztek annyi bátorságot, illetve tudásvágyat, hogy kérdéseket tegyenek fel. Volt ott mindenféle kérdés, hogy például hogyan tudjuk az elme állandó hőbörgését leállítani, hogyan tudunk különbséget tenni az elme és az önvalónk között, hogyan lehet a bepillantásokat állandósítani és persze a jó öreg jolly joker kérdés: honnan tudjuk, hogy megvilágosodtunk. Az azonnal ítélő közönség a kérdéseknél, sokszor nevetésbe csapott át. Persze a nevetés, még ha annak is tűnt, nem kinevetés volt, hanem egyfajta kikönnyülés, hogy van aki megkérdezte helyettünk. Felszínre hozta a kétségeinket, akadályainkat, melyek elválasztanak az énünktől. Ahogy jöttek mentek a bátor kérdezők, egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy alakváltó élien, aki különböző arcokkal és testben kérdéseket tesz fel. Élien megélésemet nagyban segítette az addigra 28 fokosra melegedett, igencsak oxigénhiányos levegő is.

Persze a válasz mindig ugyan az volt: meddig akarod még azonosítani magad egy gondolattal, egy érzéssel? Meddig akarsz még fájni? A több százszor hallott kérdés talán eggyel beljebb jutott az ego védelmi falain, de az biztos, hogy nagyon hálás voltam a kihelyezett részeimért, sokat adtak. Köszönöm!

Már-már szokásunkká vált a csajokkal, hogy a hétköznapi terhek enyhítése végett egy szűk hétvégére elbújunk egy agárdi kis házban, átbeszélve az élet nagy dolgait. A többgyermekes anyák tökélyre fejlesztett logisztikai készségének köszönhetően profin beosztottuk, hogy ki milyen finomságot készít és előzetesként azt is átbeszéltük, hogy miről kell mindenképpen beszélnünk a kiruccanásunk alatt.

Csodálva hallgattam a sokéves barátnőimet a kocsiban, hogy ki milyen programot talált ki az otthon maradottak számára, ezzel is biztosítva, hogy a férjeik idegrendszere ne rongálódjon a távollétükben. A kilóméterek számával a figyelem lassan lekerült a családokról és szinte kamaszlányos nevetgéléssel elkezdtük kiengedni a gőzt. Persze szingli életvitelemnek köszönhetően számomra az ajándék hétvége nem feltétlenül a kikönnyülésről szólt, hanem, hogy a barátnőimet "visszakaphattam" egy pár órára és ismét lehettünk úgy, mint a kezdetek kezdetén.

Teltek múltak a csacsogó az órák, melynek automatikus velejárója volt, hogy időnként mindenki egyszerre beszélt. Csodás volt. Mint egy méhkas, ami él és virul. Nagyon büszke voltam rájuk, és tudtam, hogy erre mindenkinek szüksége van, gyógyulunk. Ahogy viccesen a szakirodalom mondja: ventilálunk. Megszellőztetjük, ami bennünk van.

A sok finomság és a bor fokozta a jóllétet, és a wellnesst. :-) Majd 8 óra tájt kezdett a méhkas egy kicsit csendesedni. Egyrészt azért mert már megérett a tér azon történetekre, személyes problémákra, melyekre talán jól jönne a segítség, másrészt egy Anya mindenhol anya. Tudták hogy eljött az ideje a gyermekek lefektetésének. Azonban azt is sejtették, hogy a háttérországot tartó Apák talán ma nem a megszokott mederben járnak. Ami így is van jól. Az apák mutatják meg a gyerekeknek a világot, a kalandozást. A kicsit aggódó Anyák, beérték azzal, hogy legalább a gyerekek kaptak enni, a többit majd kipihenik. :-)

Szép sorban elkezdtek jönni a történetek - elsősorban a gyermekekkel kapcsolatban, megosztva a legbelsőbb aggodalmaikat, félelmeiket. Ventiláltak. Ventiláltak. És ventiláltak. Nagyon büszke voltam rájuk, hogy mernek, hogy beszélnek, hogy bíznak, hogy hisznek a problémák rendeződésében. A hallgatóság szeretettel hallgatta az éppen aktuálisan beszélőt, majd egyöntetű bizottságként nyugtattuk meg egymást, hogy miden rendben van, hogy minden jóra fog fordulni. Persze éreztük, hogy néhány történet még nem kész arra, hogy napvilágot lásson. Tiszteletben tartottuk és tudtuk, hogy a barátság erős szövete egyszer majd egyfajta védőhálóként jól fog jönni.

Hazafelé menet ismét a kocsiban, már csendesen mindenki az otthoniakat tervezgette. Megújult erővel és hittel, hogy minden rendben van. Büszke vagyok rájuk, hogy jó Anyák lettek és hogy egyre jobban ventilálnak. :-)

Hajrá lányok! Ventiláljatok!

A sok szurkoló komment között Ági jelezte, hogy az írásaimról édesapám jutott eszébe. Egy pár másodpercig nem is értettem a kapcsolatot, de egyszer csak rám zuhantak az emlékek a már több mint 10 éve halott apámmal kapcsolatban. Hiszen tőle örököltem a humorom, a látásmódom, a jóhiszeműségem és még rengeteg mindent, aminek a tudata megfékezhetetlenül merül feledésbe.

Egy-egy ilyen "emlékeztető" során elönt a fájdalom, hogy már nem szól bele a telefonba morcos tárgyilagos hangon, nem teszi fel a sokszor idegesítő kérdést, hogy lányom mit is akarsz az élettől, továbbá nem tudok nekifeküdni az elvárásainak és nem tudom megölelni a nagy hasát. Összeszorul a szívem és legszívesebben felkiáltanék, hogy kérem vissza az apámat. Most!

Annyi minden történt azóta, amin már nem volt ott, amit nem együtt éltünk meg, hogy ahogy az élményeinkről beszélgetünk az évek során egyre kevesebbszer hangzik el a neve. Szívem szerint ellenállnék a felejtés folyamatának, de a hétköznapi életfolyam mást eredményez. Leginkább szeretteimben látom viszont: ahogy a bátyám lelkesen beszél valamilyen új meglátásáról, olyan meggyőződéssel, hogy fel sem merül bennem, hogy másképp is lehet; vagy ahogy a bölcsődés fiával felnőttesen érvel, aki mindenáron be akarja vinni a bölcsődébe az új vonatot. A legszívbemarkolóbban Anyucinál látom a hiányát, a magánya visszatükröződésében. A szeretetteljes, azonos értékrenden alapuló házasságuk akkora űrt hagyott maga után, hogy az újrakezdés nagy megpróbáltatásokat követel.

Hogy nálam ez hogyan jelenik meg, azt talán legjobban a családom látja, de az biztos, hogy az új keletű blogger tevékenységem jó kis beszédtéma lenne közöttünk, bőszen kommentezné, még inkább egésszé téve a képet. Hiszem, hogy teszi is és a köztünk lévő örökké fennálló láthatatlan fonalon súg, hogy merre tovább.

Na tessék sikerült fényes nappal sírásba írnom magam. :-) Ági hálás vagyok emlékeztetőért!

Már csak pár hét és megszületik az unokahúgom, Rozi. Bátyámék közvetlenségének köszönhetően 8 hónapja, 2 hete és 4 órája tudok róla, hogy felült egy felénk tartó gépre. :-) Ez az idő számomra egy végtelenségnek tűnik, ronggyá izgulom magam, hogy vajon milyen lesz az arca, fogja e szeretni a nutellás palacsintát vagy, ami a legfontosabb milyen sorsot választott.

Már most türelemre tanít, hiszen akár hogy is számolom, de legalább másfél év még mire egy-egy szót kiejt. Várnom kell még a kérdésekkel.

Az a megtiszteltetés ért, hogy ott lehetek majd a szülésen - mint lelki segítő. :-) Ugyan még csak két és fél éve volt az előző szülés, Boti érkezése, de gondoltam jót tesz a ráhangolódás, így a múlt héten csatlakoztam a szülésfelkészítő tanfolyamhoz. Önmagában csodás élmény egy szobában lenni 15 várandós kismamával és a hozzájuk tartozó titkon rendkívül izguló kispapákkal. A bába profin bemutatta a szülő nő hangulati, személyiségi váltakozását a szülés során, melyet igyekeztem magamban rögzíteni, hogy tényleg támogató jelenléttel tudjak jelen lenni a szülésen. Persze néha azon kaptam magam, hogy a szobában lévő valós lelkek számát is összeszámoltam - azt hiszem 42, de azért igyekeztem hangolódni. A nap fénypontja az volt, amikor levetítettek egy kisfilmet a szülésről és a baba kibújásánál mind a 15 kismama csendben sírt. Olyan szépnek és meghatónak találtam őket, hogy én is sírtam. Együtt sírtunk és hangolódtunk.

Vidáman és lelkesen jöttem el a felkészítőről és elöntött a hála, hogy ilyen élményben lehetett részem. Közben a praktikus elmém elkezdte taktikailag is végiggondolni a hátralevő időszakot: nem szabad kikapcsolnom a telefonom, be kell gyűjteni a felajánlott bébi ruhákat és még jobb nagynéninek kell lennem.

Jesszusom ez mit jelent?

Nem úszom meg a kérdést, a számvetést, hogy vajon mit csinálhatnék jobban, hogyan lehetnék még jobb nagynéni? Előkapom referenciaként a már elhunyt nagynénim és rögtön eszembe jutnak, a legcsodásabb élményeim vele kapcsolatban, az ahogy teljes egészében jelen tudott lenni nekem. Mosolygott, hallgatta a mondanivalóm és szeretett. Jó kis recept! Még az a szerencse, hogy a mosolygás elég jól megy, állítólag szinte hivatásszerűen tudok másokat meghallgatni, szóval MÁR CSAK a szeretet kifejezésén kell dolgozzak. Bagatell :-) Help!!!!!!!!! Kit kell ahhoz felhívjak, hogy ki tudjam fejezni a szeretetem? Fatal error.

Eszembe jut a mentő gondolat, a végső esély, hogy minden gyermek az elején úgy szeret, ahogy vagyok. Jesszusom de jó, ő lesz a mesterem!

Évek óta hallgatom a spiri tanulmányaim során a belső gyerek létezését, de őszintén szólva nem igazán tudtam vele mit kezdeni. Milyen gyerek? Kinek a gyereke? Az én gyerekem vagy én vagyok kicsiben? Ha én vagyok, akkor miért maradt kicsi? És egyáltalán ki fogja felnevelni azt a büdös kölyköt, amikor én napközben dolgozom?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések hömpölyögtek a fejemben, mígnem különböző terápiák során sikerült megérzékelnem, hogy valóban vannak olyan részeim, melyek, mintha "úgy maradtak" volna egy-egy gyermekkori sérülés során. Ettől még persze nem lettem okosabb, de gondoltam, hát kérem szépen nem hiába az a sok spiri tanulmány. Csináljunk úgy, mint a nagyok és meditáljunk! Hívjuk meg ezt a büdös kölyköt, hagy elmondhassa mit is akar. Kiválasztottam a megfelelő időpontot, szép meditatív zenét és azt hiszem meditáltam: próbáltam lecsendesedni és meghívni, beszélgetni a belső gyermekemmel. SEMMI. Nem történt semmi. Mondtam, hogy nincs is ilyen, hogy belső gyerek, hiszen nem is beszél. Vagy épp nincs itthon. Szóval "rendkívül" tudatosan dobtam a témát :-), mondván ha valamit akar tőlem, akkor láttassa, hallassa magát.

Az a szerencse, hogy a sors rendező elve oly mértékben kiszámíthatatlan, hogy valahogy mindig a segítségünkre siet. Sógornőmnek szinte évről évre változó médiumi képességének köszönhetően, mindig újabb és újabb megvilágításban jeleníti meg számunkra a fizikai síkon túli részeket. Hol tudok az információval mit kezdeni, azaz a meglévő látásmódomhoz igazítani :-), hol pedig teljesen leveri a biztosítékot, hőzöngve utasítom el, hogy hanyatt homlok másképp is lehetnek a dolgok. Jobb esetben ezt úgy teszem, hogy szegénykém nem veszi személyesre az elutasítást. Bocsi, bocsi és bocsi.

Szóval a soron következő találkozásunk során csendben jegyzi meg a sógornőm, hogy még nem tudja pontosan hogy van, de olyan, mintha tudna beszélni az emberek belső gyermekével. Felkapom a fejem és különböző érzések öntenek el és a jól "bevált" reakcióba ugrom: Micsoda Te tudsz beszélni az én belső gyermekemmel? Veled szóba áll? Dóri mosolyogva jegyzi meg, hogy nem csak, hogy szóba áll, hanem cserfesen dumál, hahotázik és számára úgy jelenik meg képileg, hogy két nagy copfja van. Ne ez már túl sok. Az nem is lehet, hogy copfja van, mert nekem soha nem volt kiskoromban hosszú copfom.

Pár perces hőbörgés után, próbálok lenyugodni, felülkerekedni, hogy lehetnek másképp is a dolgok, megkérdeztem, hogy mit üzen. Kezdetben fizikai állapotomról beszélt, hogy mi hogyan működik, mire van szüksége a testemnek, mit és hogyan kellene csináljak stb. Majd olyanokra is rákérdeztem, hogy mit kellene az életemmel kezdenem. Az ilyen jelegű kérdésekre adott válaszok vegyes fogadtatásúak voltak, mert hát természetesen ha olyat hallottam, amit el tudtam képzelni, kinéztem magamból, akkor tetszett, ha pedig olyat, ami hihetetlennek tűnt, akkor komplett hülyének néztem, hogy ennyire nem ismer a belső gyerekem. Egy részét betartottam, csináltam, egy részét meg felülbíráltam. Összességében segített, de valahogy ahogy teltek múltak a hónapok, leszoktam a belső gyermekemmel való beszélgetésekről a tolmácsom segítségével.

A minap tanácstalanul üldögéltem és ahogy lajstromba vettem a lehetőségek tárházát eszembe jutott a copfos, hátha tudna mondani valamit, hogy mégis mi a túrót kezdjek magammal. Felhívtam Dórit, hogy ha esetleg volna ideje, akkor beszéljen már vele(M). Így is lett, míg én a városban tettem vettem beszélt velem. :-) Azt javasolta a copfos, hogy indítsak egy blogot, ahol megosztom az élettel kapcsolatos tapasztalásaimat. Hát sok mindenre számítottam, de erre nem. Én blogot és miről írjak. Napokig tanakodtam, hogy is legyen és hát lett ez a blog. Nem tudom hova vezet, vezet e egyáltalán valahova, most csak azt tudom, hogy írok. Szeretettel. Csók Réka és a Copfos.

Másfél éves, hullámvölgyekkel teli tisztító és fogyókúrám hordalékaként kóros kényszerem alakult ki, hogy ha nem sportolok jaj lesz nekem. Már odáig fajult, hogy minden hétköznap niára járok. Júliusban kiderült, hogy másfél hónapos leállás lesz a Vasasba, mert hát mindenkinek kell a szabadság.

Ezt hogy érték? És mi lesz a szokásaimmal? Vagy az is szabira megy?

Aggódva töltöm a napokat, böngészem a netet, mit lehet augusztusban sportolni. Jelentem semmit, a sport is szabira megy. Közben egyre többen posztolják a facebookon, hogy futnak - azonnal elvetem, mert én ilyet soha. Nincs a képben, egyáltalán maga a gondolat, a mondat, hogy "Réka futni megy" leveri a biztosítékot. Több okból, egyrészt mert én még soha, másrészt nem is bírnám, harmadrészt, meg egyébként. Gyorsan elvetem a futást, keresgélek tovább egyéb lehetőségek után. Semmi. Már látom, ahogy a kanapén töltöm az augusztust és hízók. Ez lesz az új hobbim. Néhány segélykiáltást kilövök az éterbe, felhívom barátaimat , ők miben vannak mozgás terén. Szabin vannak. Irigylem, hogy nem rabjaik a szokásaiknak, micsoda hálás élet lehet.

Érzem, hogy szűkül az idő. De hiszen ez csak egy döntés, fussak vagy ne fussak. Megjelennek az első gondolatok, na jó jó, de miben fussak, nincs is futó cuccom. Praktikus elmém rögtön megoldást talál a helyzetre: nem baj, majd megyek délután 2 körül, akkor senki sincs a futópályán, a kutya sem fog látni, hogy miben vagyok. Szorul a húrok jövő héttől nincs tánc. Az a legjobb, ha mondom pár embernek, hogy futni megyek, mert akkor nem tudok visszakozni. Kiválasztom a célszemélyt, akivel este amúgy is koncertre megyek. Bejelentettem a nagy hírt, csodálkozás a mások oldalon, de nem reménytelen a lelki támogatás. Ebéd után már nem iszok kávét, nehogy gond legyen a vérnyomással. Kezdem nyugtatni magamat, hogy az sem baj, ha csak egy kört sétálok, vagy 100 métert futok és aztán sétálok. Hömpölyög az alkudozás az elmém kontra félelmeim között. Egész jól elvannak, én nem is kellek hozzá. :-) Hosszasan válogatok zenét a mobilomra, blogokat kutatva, hogy melyik celebnek melyik a kedvenc futózenéje. Ez is meg van. Átöltözök a mintha futó ruhámba, persze demonstratív nem profiszerű. Elindulok - el sem hiszem, mintha valami vizsgára mennék. Izgulok, vajon menni fog? Szedem a lábam, te jó ég futok, olyan izgatott vagyok, hogy egy két kör után veszem észre, hogy túl vagyok 800 méteren és még nem álltam meg. Mi lehet a baj? Azt látom, hogy csuda lassan futok, de akkor is, lehet, hogy tudok futni? Az első 3-4 futást óriás sikerélménnyel nyugtázom, hogy ez megy. Telnek a hetek és már rendszeresen futok, sőt nekem, Rékának már megvan a téli futáshoz ideális ruházatom is. Rámcsodálkozom és boldogan nyugtázom, sikerült újabb szokást kialakítani. Most már hivatalos: a szokások rabja vagyok.